Ösvény...

- Egyáltalán nem baj - rázom a fejem, és engedelmesen leteszem a földre. Persze csak finoman és óvatosan. Tökéletesen megértem, hogy inkább csak sétálna, a rokonai biztos meglepődnének, ha egy srác a karjaiban vinné haza Emilyt.

Mozdulatlanul áll egy rövid ideig, miután mindkét lába elérte a földet.

- Igazán semmiség. - Azért remélem, hogy nem sértődött meg, amiért csak úgy felkapkodom az első találkozás alkalmával...

Utána indulok a város felé, szó nélkül, akár egy árnyék. Valamiért nem hiányzik a beszélgetés, sőt, szinte megnyugtató a csend. Most minden jó így...

//Én is köszönöm a játékot, és bocsi, hogy ennyit várattalak a válasszal.\\

- Akkor jó- motyogja halkan, és becsukja a szemeit. Így védve magát az esetleges szívrohamtól. Út közben eltöpreng a történteken, főleg azon, hogy minek köszönheti Caleb azt, hogy nem fázik, mert ha lehet akkor neki is jól jönne ez a fajta „képesség”. Amióta idejött Forksba, folyton fázik, és miután magára pakolt vagy fél tucat pulóvert, akkor mehet ki kényelmesen a házból. És éppen ma felejtkezett el a város jellegzetes éghajlatáról, és egy szál pulcsiban elindult kirándulni. Szerencse, hogy találkozott Calebbal. Tessék már megint itt vagyunk…
A fiú szavaira megkönnyebbülten sóhajt egyet, és érzi, hogy a tempó is lassult kicsit. Kinyitja a szemeit, pislog párat, és elmosolyodik amikor meglátja az erdő szélét szegélyező fákat.
- Rendben. –Válaszol, még mindig mosolyogva. Eszébe jut nagybátyja háza, ahová szinte soha nem megy be szívesen, de ez az alkalom most kicsit más lesz. Egyrészt mert alig pár perccel ezelőttig majdnem megfagyott, másrészt teljesen egyedül lesz otthon, és végre teljesen a gondolatainak szentelheti magát.
- Inkább sétálok, ha nem baj. –Mondja, majd ha Caleb leteszi, pár percig mozdulatlanul áll, hogy szokja azt, hogy ismét a saját lábain teheti meg a maradék távot.
- Köszönöm, hogy elhoztál- pillant Calebra ,majd elindul Forks felé, remélhetőleg a fiú követi, és akkor egymás mellett ballagnak, addig amíg el nem érik a várost.

//Köszönöm a játékot!!//

Komolyan azt akarta, hogy letegyem? Ugyan már, sokkal gyorsabb ez így. Elég sokáig tudom cipelni, és legalább felmelegszik egy kicsit út közben. És még bunkó sem leszek, mert nem hagyom megfagyni.

- Nem vagy nehéz - rázom fejem, és kikerülök egy terebélyesebb fát. Emily becsukja a szemét - nyilván nagyobb biztonságot nyújt, ha nem látja az úthibákat, amiket egy ember nem kerülne ki ilyen simán.

Leugrok egy kisebb homokos-földes buckáról (a fele leomlott a múlt héten) és már látom is az erdő szélét. Várok még egy kicsit, mielőtt szólnék Emilynek, mert elgondolkodok, vajon lehetséges-e hogy elbólintott út közben. Tényleg nem akarom felébreszteni, de muszáj lesz, legkésőbb akkor, amikor visszaérünk Forksba. Nos, ezek fényében úgy döntöttem, azért halkan mégis szólok neki, hogy merre járunk.

- Mindjárt kiértünk az erdőből. - Így, ez is letudva. Az erdő széléig hátralévő pár métert már sétálva teszem meg, no nem mintha kifáradtam volna, de a célegyenesben már fölösleges rohanni. Egyébként Emily mintha kinyitotta volna a szemét.

- Visszakísérlek Forksba - jelentem ki. Talán megkönnyebbült egy kicsit. Legalábbis én így éreznék, ha ember lennék; a ház kellemes melege jut eszembe, aztán a féltestvéreim. Nahát, nagyjából másodszorra hívtam így őket. Szinte akaratlanul. Már megint eltértem a tárgytól...

- Vigyelek tovább, vagy szeretnél inkább a saját lábadon jönni? - kérdezem, miután kiérünk az erdőből. - Már nem azért, mert baj lenne, ne érts félre... Csak hátha neked kényelmetlen.

A kijelentés valóban meglepte, és eleinte nem is igazán akarta elhinni, de ha Caleb nem akar beszélni róla, akkor ő sem fogja erőltetni a témát, de azért magában elraktározza a dolgot, majd később még egyszer végiggondolja.
- Ugyan, ha elakarod mondani elmondod. Ha nem akkor meg hiába kérdezősködök- jelenti ki teljes meggyőződéssel. Mintha ez magától értetődő lenne számára, ráadásul nem akarja a másikat zavarba hozni a kérdésekkel. Tudja, hogy milyen ha olyan dolgokról kérdezik, amikre nem szívesen válaszol. De ha rákérdezne, és a fiú nagy nehezen elmondaná az igazat, akkor sem lenne boldog, hiszen hiába ért célt, ha Caleb alapból nem akart róla beszélni. Sokkal jobb úgy megtudni a dolgokat, ha szívesen mondják el, ahelyett, hogy akaratosan kicsikarja a válaszokat.
Aztán zavartan elengedi Calebet máris túl sokáig fogta a kezét.
- Talán. Egy egész kicsit- válaszol remegve. Nincs az a pénz, amiért gyengeséget árulna el, de most a fagyhalál lehetősége nagyon közel van, így félre teszi a makacsságot, és őszintén válaszol. ~Nem igaz, hogy nem fázik…~ tér vissza gondolatban az előbbi témához, de aztán megrázza a fejét. Majd később lesz rá ideje hogy keressen legalább egy számára elfogadható magyarázatot.
- Igazad van- Egyezik bele mosolyogva. Finoman megragadják a kezét és az ellenkező irányba kezdik el húzni. Persze, ha egyedül lenne simán eltévedne, és akkor kóvályoghatna ítéletnapig is az erdőben, akkor sem fogja megtalálni a helyes utat. Újra megborzong, és megpróbál másra gondolni. Mondjuk a melegre, amit a kezén érez. Hirtelen megállnak, Emily pedig félrebillent fejjel figyeli a fiút.~ Talán eltévedtünk~ fut át rajta a gondolat, de aztán mégsem ijed meg, mivel legalább nem egyedül fog bolyongani az erdőben.
Úgy látszik tévedett. Nem tévedtek el, és erre Caleb karjaiban ébred rá. Megpróbál kiszabadulni, de nem sikerül neki.
- Tegyél le. - szólal meg halkan. Mikor erre sem érkezett reakció, beletörődően sóhajt egyet, és belekapaszkodik Caleb nyakába. Nem túl erősen, éppen csak annyira, hogy ne essen le, bár a fiú erősen tartja. Mintha nem is lenne súlya.
- Remélem nem vagyok nagyon nehéz- szólal meg aggódva. Ő végül is szívesen gyalogol. Nem kell ölben vinni a városig. Magában igazat ad a fiúnak, és már meg sem próbál vitatkozni. Úgysem nyerne, akkor meg nincs túl sok értelme. Amikor átugranak a szakadék felett, a szorítás Caleb nyaka körül erősödik kicsit. Majd fejét a fiú mellkasának dönti. Már nem is fázik olyan nagyon. Szemeit lehunyja. Addig sem kell látnia az utat, amin éppen haladnak.

Remélem, nem hiszi azt, hogy át akarom vágni az első találkozás alkalmával, mert nagyon úgy tűnik, nem hiszi el, hogy valóban ez a normális testhőmérsékletem. Az igazat nem mondhatom el, rendesen meg nem tudom bebizonyítani. Ez ciki, legalábbis számomra.

- Nem, nem vagyok beteg. Igazából már nem is tudom, mikor voltam az utoljára. - Hisz nekem, legalábbis úgy érzem. Remek, egy apró problémával kevesebb.

Nem kérdez, ha nem akarok beszélni. Bár minden ember ilyen lenne! Kedves, csendes, nyugodt, és nem kérdez folyton olyat, amit nem árulhatok el. Ez tetszik, úgy értem, a hozzáállás. Na jó, talán Emily is. De csak egy picit.

- Köszönöm, hogy megértő vagy.

Egy hosszú, ám annál összekuszáltabb mondattal arra céloz, hogy ha szeretnék beszélni róla, akkor ő szívesen végighallgat. Nos, a falka is végighallgat, engedély nélkül a gondolataimból, ha kell, ha nem. Tényleg, most vajon merre járnak?

Nem, nem kell az ördögöt a falra festeni. Vagyis farkast, elvégre az ördög címre a ragadozó vámpírok találóbbak, a vegákkal igazából semmi bajom. Bár ha csak feleakkora állatvédő lennék, mint Norah, a húgom...

Elengedi a kezem, pedig mindkettőt feltenném rá, hogy jól esett neki a meleg. Negyvenkét fok az akkor is negyvenkét fok, főleg egyetlen pulcsiban és főleg ebben a hűvös szélben.

- Ne törődj vele, nem haragszom - hozok össze egy apró félmosolyt. Hogy a kézfogásra vagy a szavaira gondol-e majd, az legyen az ő dolga. Ma igazán kedves vagyok. Nem, ez inkább gúny volt. Na sebaj.

- Fázol, igaz? - Oly' nyilvánvaló, mégis megkérdezem. Mégiscsak jó lett volna az a fölösleges pulóver...

- Jobb lesz, ha visszakísérlek városba - sóhajtok beletörődötten. - Még megfagysz itt nekem. - Aztán Sam leszedi a fejem, bár elvileg csak a vámpíroktól kell megvédenem az embereket, a fagyhaláltól nem. Ez biztosan anyám nevelése.

- Gyere! - finoman megragadom a karját, és a megfelelő irányba kezdem húzni. Nem tudom, csak a kettőnk teste közötti hőmérséklet különbség-e az oka, vagy már átfagyott, de a keze... szinte jéghideg. Talán még egy vámpír is melegebb nála. Hajajj... Mély sóhajjal torpanok meg - talán azt hiszi, eltévedtem - és egyetlen gyors mozdulattal a karjaimba kapom, minden tiltakozása ellenére.

- Siettetni kell azt a visszaérkezést - vágom rá ellentmondást nem tűrő hangon. - Nem szívesen hagyok megfagyni valakit.

Még jó, hogy a farkasoknak remek formában vannak. Mármint, nem úgy értem, hogy nehéz, sőt, szinte könnyebb mint vártam - vagy csak én vagyok tényleg nagyon erős... - csak hát a legrövidebb utat nem úgy tervezték, hogy egy lányt cipelő fiatalember egyensúlyozzon rajta.

- Nyugi, legalább átmelegszel egy kicsit - vigyorgok rá, és egy kivágott farönkről átszökkenek egy mély - jó, talán 2-3 méteres - szakadék fölött.

Amikor kisöprik az arcából a tincseket, elpirul és valami mást is érez. Kellemes meleget. Gyanakodva pillant Calebre, és közelebb lép a fiúhoz, majd a kezét a homlokára tapasztja. Gyanúja beigazolódik, tehát a fiú tényleg lázas, már húzná is magával az ösvény fel, számára helyesnek vélt úton, közben a fiú tiltakozik, és megtorpan.
Tehát neki is meg kell állnia. Hirtelen arra gondol, hogy rossz felé megy, és megfordul, így szembe kerül Calebbel, aki még mindig tiltakozik.
-Ha nem vagy beteg, akkor miért érzem azt, hogy lázas vagy? –kérdezi azért, úgy látszik feleslegesen, mivel a fiú rögtön válaszol is rá. Neki ez a normális testhőmérséklete. Azt már nem. Ő ezt nem veszi be. Mindenesetre elgondolkodtató.
-Hogy? – Csodálkozik el egy kicsit. Na jó nagyon. Megpróbál ésszerű magyarázatot találni a dologra, de nem sikerül. Gond nélkül elhiszi amit Caleb mond. Fel sem merül benne, hogy kételkedjen. –De…akkor…Mi? –Kérdőn néz a fiúra. Megpróbál egyetlen normális gondolatot megfogalmazni, sikertelenül.
-Tehát akkor nem is vagy beteg?- böki ki végül. Tudja a választ, de azért megkérdezi. A fiú utolsó mondataira meglepetten pillant fel. A szemöldökét megint összehúzza, és vidáman elmosolyodik, most már nem pillant gyanakodva, kíváncsian, vagy akár meglepetten a fiúra. Jó talán egy kicsit meglepetten.
-Nem bántasz meg. Ha tényleg nem mondhatod el, akkor nem is fogok kérdezősködni. – Pedig annyi kérdése lenne, amikre normális körülmények között választ várna. Hisz állandóan kérdezősködik, de azért van benne annyi tapintat, hogy nem kérdez rá olyan dolgokra, amikről nem akarnak beszélni. Tehát most sem tesz másként.
-Ha szeretnél beszélni róla… akkor velem nyugodtan...vagyis... ha úgy gondolod, hogy az érdekem úgy kívánja..akkor...- Próbálja kinyögni a mondatot. Eléggé összezavarodott, és pillantásában is tükröződik ez a fajta zavarodottság. Persze hogy tudni akarja. De nem minden áron. Ha nem lehet, főleg mivel az ő érdeke, akkor igazán nincs túl sok joga kérdezősködni.
Meglepve veszi észre, hogy a kezei már nem fáznak annyira, aztán hirtelen eszébe jut, hogy még mindig fogja Caleb kezét. Lepillant, majd vissza a fiú arcába, aztán gyorsan elengedi a kezét.
- Sajnálom –motyogja halkan. Pedig olyan jól esett, egy kis meleg, de ezt valahogy nem akaródzik Caleb tudtára adnia.

Szemöldök ráncolva néz. Ez nem sok jót jelent. Talán épp azon töpreng, ha ő fázik, én miért nem. Ártatlan, naiv és mentes az előítéletektől. Az ideális emberi lény, aki barátja lehet egy farkasnak. Ha megbékél velem, esetleg tényleg, komolyan összebarátkozunk, talán nem is lesz baja azzal, hogy vérfarkas vagyok. Ingatag lábakon álló mentsvár. Ám mint tudjuk, a remény hal meg utoljára.

Mosolyog. Talán valami gén kódolt dolog lehet nála, vagy ennyire örül, hogy beszélhet velem? Pedig állítólag nem is vagyok egoista.

Nem nagyon hiszi el, hogy tényleg nem fázok. Azt mégsem mondhatom neki, hogy bocsi, de a farkasok nem fáznak, igaz? Pedig de könnyű lenne úgy... Bár ahogy elnézem, többet ártanék neki, ha átváltoznék, biztosan infarktust kapna. Pedig szelíd kutyus vagyok. Tényleg.

Elpirul, amikor kisöpröm a szemébe lógó tincseket. Meglepően gyors mozdulattal kap a karom után, majd a homlokomat is simogatja... akarom mondani, homlokomra tapasztja a kezét. Diadalmas, már-már mindentudó arccal néz rám - egy pillanatra meg is ijedek, hogy a titkunkra jött-e rá - aztán kiböki, hogy lázas vagyok. Íme, egy emberi magyarázat a forró bőrre.

Húzni kezd, talán ő maga sem tudja merre. A baj az, hogy én igenis tudom, merre megyünk. Néhány ragadozó vámpír területe felé, nyílegyenesen.

Orvoshoz akar vinni. Na nem! Még Carlisle doki sem tudna emberi mércével elfogadható betegséget diagnosztizálni ekkora testhőhöz.

- Nem kell, nincs semmi bajom! - megtorpanok, ezzel megállítva őt is. Nem fogom hagyni, hogy elrángasson. Nem, nem és nem. - Emily, figyelj, nincs semmi bajom.

Nem hisz nekem, és próbál meggyőzni, hogy valójában lázas vagyok, nem vérfarkas.

- Nekem ez a normális hőmérsékletem - szalad ki a számon.

Mélyen a kék szemekbe nézek, mintha akaratunk csatáját próbálnám kikényszeríteni. Elég makacs leányzó, látszik, hogy szívén viseli az emberek... izé, szóval a barátai... ismerősei sorsát. Ez tetszik, néha azt kívánom, bár több ember lenne ennyire toleráns. Vagy még jobban.

Újra és újra átfut az agyamon, hogy el kellene mondanom neki, ki is vagyok valójában, de valami visszatart. Talán a tudat, hogy mi lenne egy ilyen ártatlan lánnyal, mint Emily. Egyszerűen nem tehetem ezt vele.

- Emily, nézd, én nem akarlak megbántani, de nem árulhatom el. Sajnálom, tényleg - leszegem a fejem. Ha van egy kis szerencsém, elhiszi majd, hogy tényleg nem mondhatom el. - A te érdeked - suttogom még a végére. Hiszen tényleg az ő érdeke. Én csak védem, ahogy a falkám és fajtám többi tagja is védi az embereket.

Csak pár napja él itt, és ha sejtene is bármit is, nem biztos hogy érdekelné. A szülei, főleg az anyja vasakarattal nevelte belé az előítélet mentességet, és ő tényleg nem szokott első, vagy akár második találkozás alkalmával véleményt formálni az emberekről. Mindenki okozhat meglepetést, így nem árt felkészülni a legextrémebb helyzetekre sem.
A szél hatására kicsit megborzong, és szorosabban húzza össze magán a pulcsit, igaz hogy fázik, de azért van benne annyi fegyelem, hogy ne árulja el magát túlságosan a fogvacogással. Pillantása a fákról Calebre téved, és egy kicsit összeráncolja a szemöldökét. Ha ő mindjárt megfagy, valószínű, hogy a fiúnak sincs melege. Vagy csak ő reagálja túl a dolgot, és nincs is olyan hideg? Akkor viszont vele van a baj. Lehet hogy a folyónál tett látogatás megtette a hatását és sikerült akkor összehoznia egy szép kis megfázást.
Amikor a fiú megszólal, kedvesen pillant rá.
- Köszi azért.- válaszol mosolyogva. Nem tehet róla, de állandóan mosolyognia kell. Genetikailag erre van beprogramozva. Angliában is csak páran látták dühösnek, vagy szomorúnak, mivel nem is volt rá oka hogy az legyen.
Akármit is mond a fiú, ő azért aggódni fog, hiába mondja hogy nem fázik, de a gondolat, hogy végül is ő lehet a beteg, még mindig ott motoszkál a fejében.
- Rendben akkor talán… –Kezd neki egy új mondatnak, de ezt sem tudja befejezni. Caleb közelebb lép hozzá, és kisöpri a szemébe hulló hajtincseket. Akármennyire hűvös a levegő, Emilynek sikerült egy kicsit elpirulnia. Ha sütne a nap foghatná arra, hogy melege van, de így, hogy éppen megfagyni készül, nem biztos hogy szavai helytállóak volnának.
Ekkor a fiú keze hozzáér a bőréhez, és megérzi azt a különös meleget, amit Caleb áraszt magából. Gyorsan felemeli a karját, és ujjaival megérinti a másik bőrét. Pár pillanatig fogja a másik kezét, és csodálkozva pillant először a saját, majd Caleb kezére. Fejét felemeli, és meglepetten néz annak szemébe. Ismét összeráncolja a homlokát, és a meglepetés eltűnik pillantásából, és helyét a gyanakvás veszi át.
- Nem lehet, hogy te… -Ő is közelebb lép társához, lábujjhegyre emelkedik, és tenyerét a másik homlokára tapasztja. Persze, hogy erre miért nem gondolt előbb?- Lázas vagy?- fejezi be az előző gondolatot.
Választ nem várva megragadja a másik kezét, és elkezdi húzni a számára helyesnek vélt irányba. Persze lehet hogy téved, de a szándék akkor is megvolt.
- Most ha nem bánod elmegyünk egy orvoshoz. – Pillant vissza Calebre. Kék szemében megint az aggódás bujkál.

A bizonytalanságából ítélve nem olyan régen lakhat itt, bár még sokéves itt élés után sem feltétlenül kellene tudnia a Forks környékén élő farkasokról, és az ide látogató vámpírokról. Addig jó, amíg nem tudja.

Tényleg, vajon mit szólna, mit érezne, ha tudná? Ez a kedvesség, ami most csak úgy árad belőle biztosan nyomtalanul eltűnne, és lehet, hogy sokkal hűvösebbé, barátságtalanabbá és gyanakvóbbá válna. ~ De miért is morfondírozok az érzéseiről? ~

Fura, arra számítottam, hogy több dologra rákérdez, de ha ő hallgat, én is tartok a komolyabb dolgokat firtató kérdésektől. Nem akarok tolakodó lenni, Emily a kedvessége ellenére egy kicsit visszahúzódónak tűnik.

Fázik, látom rajta - és érzem is egy kicsit, vagy csak beleképzelem. Egy ember ebben a forksi ítéletidőben, egyetlen pulcsiban... Nem, dehogy, hiszen ez még nem is ítéletidő, legalábbis általában sokkal rosszabb szokott lenni.

- Nem, nem fázom - rázom meg a fejem. Egy kis szélnél több kel, hogy egy vérfarkas fázzon! Ezt persze Emily nem tudhatja. Kár.
Vagyis nem az, lehet, hogy egy életre megutálna, pedig nem is ismer. De az emberek szinte kivétel nélkül félnek az ismeretlentől, a veszélytől, és igazából bármitől, amitől csak lehet. Ezt persze én mondom, akinek kiskora óta tériszonya van. De én legalább - ha a szükség úgy hozza - le tudom győzni a félelmemet.

- Azt viszont bánom, hogy nem hoztam egy pulóvert, ahogy látom, neked elkelne még valami - folytatom a szövegelést. - Nem, tényleg nem kell aggódnod, nem fogok megfázni.

Halk madárcsicsergés hangját hozza a pár pillanatig ellágyuló szellő. Emily mintha megremegne kissé.

- Ha akarod visszakísérlek a városba, vagy akár kereshetünk egy kissé zártabb helyet, mondjuk egy barlangot, ahol lehet tüzet rakni, legalább addig sem fázol meg. Ha pedig nem változna az idő, visszamehetek én, és ha akarod, hozhatok egy pulóvert vagy kabátot.

Komolyan nem értem, miért nem hagy már itt, csak dumálok értelmetlenül, véget nem érően. Viszont jó hallgatóság. A szél újra a szemébe fújja pár tincsét, én pedig vagyok akkora őrült, hogy odalépjek, és őt megelőzve kisöpörjem onnan. A bőre hűvös, de nem hideg, és bármennyire átkozom magam, biztosan észrevette már, hogy az enyém - főleg az övéhez képest - forró. Ó, a csudába... én ostoba és naiv...

-Rendben, te tudod- hagyja rá a dolgot. Mosolyogva körbe pillant, majd a tekintete visszatér beszélgető társára, és észre veszi, hogy a keze ökölbe szorul a válasza hallatán. Már szólásra nyitja száját, hogy kérdezzen, helyette azonban vesz egy mély levegőt, és Caleb utolsó gondolatára vidáman elmosolyodik.
-Oh köszönöm szépen .- Nem igazán tudja mi járhat a fiú fejében, mivel csak nemrég költözött ide a nagybátyjához, így nincs túl sok fogalma a „veszélyes dolgokról, amik az erdőben ólálkodnak” témáról, és abba az eszméletlen naiv illúzióba ringatja magát, hogy ezekben az erdőkben nincsenek ragadozó vadállatok, amik rátámadhatnak. Vagy ha mégis, nincs akkora balszerencséje, hogy akár egyel is találkozzon.
Figyelmesen hallgatja a fiú válaszát, és a fintor láttán, ismét kérdéseket akar feltenni, de most is lakatot tesz a szájára. Nem akarja ilyesmivel zaklatni.
Békés derültséggel kezdi szemügyre venni környezetét, kezdve az éggel, amit hiába keres, mivel a fák lombjai eltakarják.
-De igen. Nagyon szép. – válaszol halkan. Majd egy erősebb szélroham süvölt fel, mire a haja egy kicsit felborzolódik, és pár tincs a szemébe hullik. De ez most nem igazán veszi észre, mivel egy újabb szellő hatására kicsit megborzong, és átkozza magát, hogy nem hozott magával legalább egy kabátot is.
-Egy kicsit igen, tudod…- kezd bele egy kisebb monológba, majd hirtelen elhallgat, és tekintetét a fiú arcára helyezi. – De én is kérdezhetném, hiszen lássuk be, neked több okod van fázni mint nekem. – Biccent Caleb felé, mivel nincs rajta póló, és ha már Emily fázik, a fiú egyenesen megfagyhat. Aggódva pillant rá, a szemébe lógó pár hajtincs alól.

Nyugtalanul ácsorgok Emily előtt, biztos totál idiótának nézett. Utálok beégni, főleg ilyen kedves emberek előtt. Azt kérdezi, nem fázok-e póló nélkül. Ó, ha tudná, hogy nekem negyven fokos testhőm van, biztos nem kérdezne ilyeneket. De nem tudja, mert ez farkas ügy.

- Nem fázom, de azért köszi. - Rámosolygok, és rögtön egy üresfejű cicafiúnak érzem magam.
Bár... ki tiltja meg, hogy kedves legyek egy hasonlóan kedves lánnyal? Senki. Na ugye.

Durva dolgok, mint medve és farkas... Medvével még tényleg nem találkoztam, de a farkasra már nem mernék így rábólintani. Elvégre jómagam is az lennék, vagy mi. Önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem. Bár Sammel meg a falkájával semmi bajom nem volt, egyes idegen falkák szokásaitól eléggé idegenkedek. De hogy is jön ez most ide, amikor Emily... tényleg, még nem is válaszoltam.

- Nincs olyan dolog ebben az erdőben, amitől félnem kellene - rázom a fejem. - Tudom, mert jól ismerem minden zugát, kiskorom óta kijárok ide. - Bátorítónak szánt félmosolyt villantok rá. - Amíg velem vagy, neked sem kell félned semmitől.

Bár utolsó szavaimnál ragadozó vámpírok arctalan és alaktalan valójának képe tolakodik az elmémbe, legyőzöm a késztetést, hogy körberohanjak, és leellenőrizzem van-e ilyen dög a közelben. Bár életemben mindössze kettővel vagy hárommal találkoztam, mind elég ellenszenvesnek tűnt, szóval Emily biztosan nem vámpír. Különben is, finom, emberi illata van.

Látom, hogy felpillant, annak reményében, hátha látja a napot, és önkéntelenül követem a példáját, noha jól tudom, az erdő ezen részén nagyon sűrű a fák lombkoronája. Az a kevéske napfény, ami áthatol rajtuk viszont csodaszép.

- Már majdnem tíz éve - sóhajtok fel. - Egészen kicsi voltam, amikor anyám ideköltözött velem.

Fintorba fordítom a választ, és inkább egy kérdést teszek fel, a fák ágai között beszűrődő napsugarakra bökve.

- Szép, nem igaz? Ez az egyik hely az erdőben, ahol a legsűrűbb a fák lombkoronája.

Persze vannak helyek, amiket jobban szeretek ennél, de ez már nem tartozik a tárgyhoz. Nem akarom, hogy dumagépnek nézzen, így inkább megvárom a válaszát.

Hűvös szél süvít fel, alaposan belekapva Emily hajába.

- Nem fázol? - kérdezem, mikor a szél már hosszú ideje fúj a fák között.

Ahogy felocsúdik gondolataiból, meglepve tapasztalja, hogy letért az eredeti ösvényről, de mint fényt az alagút végén meglát egy alakot kicsit távolabb tőle, így elindul felé. Mikor odaér, bemutatkozik majd amikor kezet fognak Emily újra elmosolyodik. A meglepett tekintetre nem tud mit reagálni, inkább a folyamatos botladozás számlájára írja az egészet. Csak most veszi észre, hogy a srácon nincs póló. Kicsit összeráncolja a homlokát.
-Nem fázol így póló nélkül? – kérdezi kedvesen. Most van rajta pulcsi, de ha levenné, biztos megérezné Forks, párás, hűvös levegőjét. A gyönyörű lány szövegre megereszt egy félénk mosolyt, és a kérdésre egy kicsit elgondolkodik.
-Hát, csak kevés olyan dolog van amitől félek, és itt nem biztos hogy élnek olyan durva dolgok mint például egy medve, vagy egy farkas. De ha tényleg egyedül lennék, talán egy kicsit rémült is lennék, mivel nem igazán ismerem sem az erdőt, sem a várost. – Válaszol nevetve. Kicsit meglepődik a válaszán, illetve inkább annak terjedelmén, nem szokott túl sokat beszélni. De végül is az sincs kizárva, hogy élnek itt olyan nagy vadak, mert hiszen ez egy erdő, és itt állatok is vannak. – Miért te félsz?– mosolyodik el, időközben tudatosul benne a tény hogy még mindig fogják egymás kezét. Úgy tűnik, hogy ezt Caleb is észre vette, ugyanis gyorsan elereszti a kézfogást.
Meglepetten pislog a rá a kezére majd az eget kezdi el fürkészni, ha látná, de a fák lombjai összeértek, így éppen csak annyi fény szűrődik át az ágak között, hogy a kellemes félhomály érzetét keltsék az emberben. Majd újra a srác arcát kezdi el fürkészni.
- Tényleg, te régóta élsz Forksban?- tesz fel egy újabb kérdést.

~ Közeledik ~ szimatolok a levegőbe.
Tovább várok, és igyekszem csakis az érkező illatra koncentrálni, közben próbálom kitalálni, hogy nézhet ki a lány. Az illatból ítélve talán hosszú a haja... Elképzelem, ahogy a gyengécske szellő fel-fellebbent egy tincset az egyelőre még arctalan lány hajából.

Hangos reccsenésre kapom hátra a fejem. A lány már nincs messze, hosszú, szőkés, göndör hajába tényleg belekap egy kicsit a szellő, ami valójában nincs is, csupán megbotlott kissé a faágban, amire rálépett. Ez okozta a reccsenést.

Közelebb jön, nyilván nem ijed meg egy felső nélküli sráctól - farkassá válásom óta ritkán hordok pólót. Emilynek hívják. Szép név.
- Caleb Young - válaszolom két meglepett pislogás között, és kissé késve nyújtom a kezem. A biccentés elmarad.
- Én is kérdezhetném, mi járatban errefelé egy ilyen gyönyörű lány. Elég messze vagyunk a kitaposott ösvénytől. Nem félsz? - a nagy rizsálásban el is felejtettem válaszolni. - Egyébként szeretek egyedül járkálni az erdőben. Megnyugtat a csend és a magány.

Rámosolygok, és elhúzom a kezem az övétől, olyan sokáig fogtam, hogy az már illetlenség.

Emily úgy gondolta, hogy ideje lenne újra neki vágni egy sétának, ha már az előző vizes véget ért. De most megfogadta, hogy elkerüli a folyót és a tavat is. Legutóbb nem volt túl jó ötlet, arra felé menni, de új nap, új alkalom.
Most nem biciklivel indult neki, hanem gyalog, szépen elsétált az erdőig, és az egyik ösvénynél megáll egy pillanatra. Vesz egy mély levegőt, és az egyik kitaposott úton kezd el gyalogolni. Mivel csend van , így van alkalma elgondolkodni a dolgairól. Ilyen sétákon legtöbbször a családja jut eszébe, főleg a kisöccse. Tegnap beszéltek telefonon. Azt mondta, hogy felvették a gimnáziumba, amibe már évek óta kívánkozott. Aztán szóba jött, hogy ide fog jönni majd nyaralni. Nyaralni. Ide. Szép mondhatni, hogy az ember fia, tíz évesen egy a világtól elzárt kis városba akar jönni üdülni. De végül is, itt az erdő, a hegyek,a tó a folyó. Az utolsó gondolatra megborzong egy kicsit. Majd körbe pillant. Lemondóan sóhajt egyet. Tessék letévedt az ösvényről. Lehajtja a fejét, majd feltekint, és a távolban egy alakot vél felfedezni, így elindul arra felé. Útközben párszor megbotlik, de ezt már megszokta, így nem tulajdonít neki nagyobb gondot. Amikor odaér, elmosolyodik, és szemügyre veszi a fiút.
-Emily Walpole- Kézfogásra nyújtja a kezét, és hozzá biccent egyet.
-Mi járatban erre felé? Ráadásul egyedül? –teszi fel sorban a kérdéseket. Nem akar tolakodónak lenni, vagy ilyesmi, de azért kíváncsi lehet nem?

Kölyökkorom óta szeretem az erdei sétákat, és az sem zavar, ha nem a kitaposott ösvényt járom, bár régebben adott némi biztonságérzetet: nem fogok eltévedni, ha követem.

Ráadásul a levegő is sokkal frissebb itt, a fák között, mint odakint, az út mentén. Érzékeny az orrom, na. Ráadásul némi bűntudatom is van, mert Jaden, a kisöcsém is velem akart jönni, de elutasítottam, mondván, szeretnék egyedül lenni. Hazugság volt, de jelen pillanatban nem volt türelmem hozzá. Pár napja kapott helyet ugyanis az iskolai baseball csapatban, és le nem szállt volna a témáról, a nevelőapám meg buzdította is, hogy meséljen.

Ez a másik oka, hogy szeretem a természetet. Csend (jó, a madárcsicsergés belefér) és nyugalom - legalábbis nem zavar a család. A falka... az már más tészta.

Ha elég idős leszek, szándékomban áll beköltözni La Pushba Samékhez, de az még messze van, sajnos. Addig maradok Forksban, és alkalom adtán legeltetem a szemem a csinos lányokon - nekik legalább nem egy vérengző farkas a pasijuk, bár még nem volt gondom vele. De néhányan tényleg nagyon ingerültek lesznek, ha a csajukat nézi valaki.

Hm... emberillatot érzek. És milyen kellemes... valószínűleg nőnemű. Várok egy kicsit, hátha utolér.

~Mr. Névtelen~

Ez a tag hülye. Mondjuk mindig is tudtam, hogy a vámpírok hülyék, de erre azért én se számítottam. Még neki van képe itt kioktatni engem, holott hálásnak kéne lennie, hogy nem változtam át rögtön és nem hívtam segítséget és nem téptük szét, erre osztja az észt.

- Te meg beszerezhetnél egy új agyat mikor legközelebb mész a városba - ajánlottam nagy kedvesen. Felröhögtem. Szólok Csibének, hogy menjünk sétálni, ránk férne, addig is mesélek neki... Többek között Mr. Meleg-ről, mert a nevét nem tudom, kénytelen voltam elnevezni. Mr. Névtelen még sem lehet...

- Kár... Rád férne egy kis illemtan - néztem rá szkeptikusan. Egy ilyen vadbarom, mint ő kell hogy valakinek az irányítása alatt álljon különben kitör a harmadik világháború.

- Már bocs, hogy földbe döngölöm a világ nézeteidet, de tisztázzunk néhány dolgot: te és a fajtád azért lehet itt, mert az őseim szerződést kötöttek a Cullenékkel. Tehát, ha nem akarod, hogy szóljak a Tanácsnak, hogy egy bizonyos vámpír nem tartotta be a szerződést, mert már azzal vétett a világ ellen, hogy ragadozó, akkor azt ajánlom, hogy nagyon vegyél vissza a szövegedből, öcskös - osztottam neki az észt. Nagyon remélem, hogy nem ismeri az alfát személyesen, mert akkor lenne néhány kellemetlen percem, jó, inkább több kellemetlen percem és órám. bár ha Csibe erről előbb szerezne tudomást, mint Sam, akkor nyert ügyem van.
~Jól van Ryan, nem vagy te hülye gyerek, csak néha...~

- Legalábbis miattad nem halt MÉG meg. De kérdezem én, mi van a többi szerencsétlen áldozattal, akik miattad meg a fajtád miatt hal meg? Tisztelhetnétek az életet, és nem kéne gyilkolnotok. Jobbat mondok: ne is létezzetek - oldottam meg a problémát, legalábbis az én nézeteim szerint. HA ők nincsenek akkor az mindenkinek jó, bár akkor nem lenne mitől átváltoznunk... mindegy azt is meg lehetne valahogy oldani.

Ha eddig a pillanatig akár a legkisebb szikra is bennem volt a felől, hogy a velem szemben álló normális, az mostanra már teljesen felszívódott. Világ életemben úgy voltam vele, hogy a vérfarkas egy olyan faj, akiket csak úgy hagyni kell magukban, mert jól eljátszadoznak egymás között. Ezért nem is foglalkoztam velük túlzottan sokat a több, mint 700 évem alatt. Erre, most amikor a legkevésbé sem számítok rá, az élet ide vet elém egyet, de a lehető legeneráltabb fajtát. Sokan gondolják azt, hogy a vámpírok és a vérfarkasok… hasonlók, ám ez esetben is látszik, hogy mi a legalapvetőbb különbség. Bár mindketten emberi alakban is képesek vagyunk lenni, de nem véletlen az, hogy csak ők változnak vissza állattá, hiszen pontosan azon a szinten is vannak.

- Hát nagyon sajnálhatod, hogy nem mentél vele – céloztam az ideggyógyászra, mert jól látszott, hogy kedves kis kutyuskán lenne még dolga. – De ha már távol van te is próbálhatnál helyre tenni ezt, azt. Kezdhetnéd ott, hogy felfogod saját kérdésednek az értelmét. Mert gondolom, nem a magánéletemre célozgattál az előbbi kérdéseddel, hanem arra, hogy van e valami női gazdám vagy hasonló. Akkor fogalmazok úgy, hogy ne hogy megkeveredj: Nem vagyok semmilyen nőszemélynek az irányítása alatt. Különben meg jó lenne, ha a lelked mélyén lapuló ferde hajlamaidat nem vetítenéd ki másra főleg ne rám, mert már maga a gondolat is visszataszító. – Jó mélyre süllyedhettek a farkasok nem mondom, ha ilyen tagok is vannak közöttük. Micsoda szánalmas társaság.

- Nem kell kioktatni arról, hogy hol a helyem… az a kutyák dolga tudtommal – vigyorodtam el én is. Ha már ő is ennyira szídja a fajtámat ennyi azért nekem is belefér.

- Mint én, mint én, mint én… folyton ugyan az a szöveg… holott fogalmad sincs arról, hogy milyen vagyok, csak lököd itt az általánosítást. Ha nagyon gyilkolni akarnék, már hónapokkal ezelőtt elkezdtem volna, ellenben még egyetlen ember sem hallt meg a városban ez idő alatt. – Én továbbra is nyugodt voltam, bár már nagyon arra hajlottam, hogy engedjek a provokálásnak, de mégis megmaradtam magamnál.

~Mr. Meleg~

Kicsit oldalra döntött fejjel néztem az előttem lévő vámpírt. Nem, nem ijedtem meg tőle, csupán egy nagyon találó beszólás után kutattam, na meg a feltörekvő röhögés ellen küzdöttem, ami jött is, amint benyögtem, hogy mit gondolok róla.

- Ha nem asszonyka, akkor marad a férfi. Ki hitte volna fagyos bőr mögött egy kandalló lakozik – röhögtem fel hangosan, és hogy megadjam neki a kegyelemdöfést még hozzá tettem: - Hiszen te mondtad: „Ahány vámpír annyi fajta.” – eskü, ha én ezt elmesélem valakinek, ugyan úgy fog szakadni a röhögéstől, mint én.
Bár Mr. Melegről ezt nem lehet elmondani, és már csak azért megérdemelné, hogy pár helyen kilyuggassam, mert féltem Patrica-t. Még az kéne, hogy neki ő legyen a vacsija, vagy valahogy így. Nem hinném, hogy egy ember enne ragadozó vámpírt, de ha igen, le a kalappal a hülyéje előtt.

- Gondoltam szólok, hogy hol vagy. Nem árthat, hogy tudd hol a helyed – vigyorogtam rá. A röhögést abba hagytam de még mindig vigyorogtam.

- Mellesleg az ideggyógyászom szabadságra ment, ha vissza jött, kérhetsz tőle időpontot, hogy megnyugtass, de addig inkább aggódok az emberekért, főleg, ha olyanok grasszálnak a környéken, mint te – tettem még hozzá, és a változatosság kedvéért szintén röhögve. A végén megszakadok a röhögéstől, bár ennek kábé annyi az esélyes, hogy vénasszonyok potyogjanak az égből, szóval nulla.

De sejtettem, hogy ez is csak olyan pincsi, mint a többi. Komolyan mondom a vérfarkasoknál nagyobb teremtési bakit nem vétettek. Csak tudnám, hogy mért nem tudnak visszavenni magukból. Mindig eljátsszák a világmegváltó szerepét.

- Asszonykát mi? Minek az nekem? Úgyan már mit nekem nők – Vettem kicsit én is flegmára a témát, de ez annyira nem az én asztalom. – Nem kell ennyire lesokkolódni azon, hogy ennyire különcként viselkedem. Ahány vámpír annyi fajta.

- Amúgy én is közlöm veled, hogy látom, hogy ez egy erdő... azon beül pedig az ösvény is egész jellegzetes módon tűnik ki belőle, szóval nem vagyok rászorulva a kiselőadásra köszönöm. Aham. Szóval védeni az embereket… igazán nemes feladat, de azért néha nem egészen úgy sikerül ez, sem mint ahogy képzelitek, ha jól tudom. Amúgy megnyugtatlak… nekem nem áll szándékomban vadászatot kezdeni a városban de a környéken sem.

~Papucsállatka~


Mikor megszólalt gúnyosan elvigyorodtam. Cehh... csak nem azt képzeli, hogy itt barátságos tárgyalásról lesz szó. Na nem...

- Hol hagyzad az asszonykát, hogy ennyire emberi vagy? - érdeklődtem tőle. tökéletes lelki nyugalommal. A ragadozók nem szokat ennyire szelídek lenni, kivéve ha nincs valaki, aki rövid pórázo tartja őket, de az is lehet hogy csupán egy újszülött vakarékkal van dolgom, aki a teremtőjének fogad szót... Önállóság kilőve.

- Közlöm veled, hogy ez itt egy erdő és egy ösvény. Ha nem tűnt volna fel, La Push nincs messze és az embereket védjük, mert ti léteztek. - reagáltam rá. Csak egy apró észre vételem lenne, még is mit kézel magáról, hogy érdeklősik mit csinálok? nincs hozzá köze, húzzon innen a francba, aztán kész.

Ennyit arról, hogy egyedül leszek, és szépen elleszek magammal. Na és kit sodor ide az élet? Hát nem egy vérfarkast? Kicsit meglepő, hogy egyedül jár erre. Talán valami, járőrözés lehet. Micsoda felesleges marhaság. Nem is értem, hogy ezek a kis kutyulik minek vesztegetik ilyen ostobaságokkal az idejüket. Ha balhé helyzet van… akkor az is lesz… felesleges előtte körútra járni meg keresni a bajt. Nekem igazából nem nagyon volt kedvem harcba elegyedni, nem mintha félnék vagy hasonló, de jobb dolgom is van ennél. Meg mi értelme lenne?

- Pedig úgy gondoltam, hogy ezt a helyet nem ismerik valami sokan, de ezek szerint tévedtem. Farkast például még sosem láttam itt. Csak nem őrjárat? – kérdeztem tőle egészen emberségesen. Tudom, hogy a szócsaták meg egymásba marás a természetes ha egy vámpír és egy vérfarkas találkozik, de mai igazán képezhetne kivételt.

~Vámpírka~

Őrjárat egyedül, nem éppen a legjobb délutáni program, de vaalkinek ezt is meg kell csinálni. És most az a valaki én lettem, és ha már magamnál tartok csak nekem lehet olyan pokoli szerencsém, hogy egy ragadozóba futok. Hol van ilyenkor a falka? Sehol, mert nekik más dolguk van...
Az biztos, hogy én többet nem megyek az ösvényre, de ha már itt vagyok lelépni nem fogok. Cehh... még mit nem még az kéne, hogy ez a vámpírka gyávának higyen.
Kiléptem a fák közül, így végül mind a ketten az ösvényen álltunk. Farkas szemet néztem vele, azaz inkább csak találgattam mi járhat a diónyi fejében.

A Brittanyvel való találkozásom után úgy döntöttem, hogy visszamegyek az erdőbe. A tópartra már nem volt kedvem menni, így egy másik helyet gondoltam ki magamnak. Arra gondoltam, hogy az egyik mellék ösványen indulok el, aztán majd csak lesz valahogy. Amúgy is ez is akárcsak a tópart szintén egész nyugis környék, ahol ritkán fordul meg akárki, legalább is ezt tapasztaltam ki az idők folyamán. Kicsit örültem neki, hogy végre magam lehetek és annak is, hogy végre nem kellett úgy közlekednem, mint valami reumás csigának. Remek idő volt. Már nyoma sem volt a reggeli esőnek, helyette csak felhők kúsztak az égen. Pompás délután. Ideális, hogy kicsit csitítsam magamban az éhségérzetet.

...