Kórház

~Kellemetlen meglepetés vs. sokkos félvér~

Sheryll enyhe bűntudattal, és az idő elteltével arányosan csökkenő jókedvvel nézte minden ténykedésemet, amelyek valójában csak arra szolgáltak, hogy kicsit lefoglaljam magamat én is. Már nem tudtam neki semmi újat mondani, a történetek nem érdekelték, szerintem az életem sem, az apjával kapcsolatban pedig minden megjegyzésem csak nővelni tudta volna már most cseppet sem kis méretű buborékot körülötte, amelyet az aggodalom táplált. Végül a sors megkegyelmezett nekem, mivel ahelyett, hogy meg kellett volna szólalnom, ő tette fel a jelenlegi leglényegesebb kérdést, vagyis, hogy mikor leszek késztelen elszakítani az apjától őt. Hát nem akartam neki említeni, hogy alíg hét perce maradt már, utána a szabályok miatt kénytelen-kelletlen ki kell őt raknom a kórteremből, bármennyire fogja ez az én lelkiismeretem is piszkálni. Mert igen, be kell vallanom, ez alatt a pár óra alatt megkedveltem a csendes, visszahúzódó kislányt, aki szinte teljesen elveszett ebben a mai rohanó világban.
- Valójában nagyjából öt perced van még... - nyögöm ki nagy nehezen a választ, ami tudom, máris elvette a kedvét. A legszívesebben hagynám, hogy egész nap itt maradjon, de nem tehetem. Én itt leszek mellette, neki felesleges ilyesmi miatt aggódnia, ráadásul egyiküknek sem lesz éppen kellemes érzés, ha véletlenül egy súlyos sérültet, vérző beteget fognak tologatni az ajtó előtt, szabad kórtermet keresve. A köszönete őszintén meglepett, igazán nem vártam volna el tőle, hogy kimondja. Bár, valójában nem sok mindent tud értem tenni, annyit igazán megengedhetek magamnak, hogy kicsit igényt tartsak a jövőben a társaságára.
- Nos, ami azt illeti, lenne egy kérésem. - kezdtem bele, közben ezerrel pörgettem az agyam, hogy időben kiötöljem azt is, miként fogom folytatni az eszmefuttatásomat. - Tudod, a kórházban úgy tudják, krónikus napallergia miatt nézek ki úgy, ahogy. Ez tökéletes indok, hogy jó időben ne kelljen bejönnöm. Ugyanakkor nagyon unalmasak ezen a napok, mivel nem nagyon mozdulhatok ki a házamból. Örülnék, ha egyszer meglátogatnál. - fejezem be végül nagy nehezen a szövegelést. Nem volt könnyű kimondani, de remélem megérti, számítok rá, és tényleg szeretnék még vele elbeszélgetni. Ráadásul, ő nem olyannak néz ki, akinek bármi problémája is lenne pár állat társaságával, biztosan élvezné a magángyűjteményemet is belőlük. - Öt mérföldre lakom északra Forkstól. Szívesen látnálak, ha kell, igazolást is írok neked az iskolába, a napos időre való tekintettel. Eltévedni nem tudsz, az erőmnek hála, a közelben a nevemet kimondva, bármelyik állat szívesen elvezet. - biztosítom, hiszen már itt észre vettem, hogy a tájékozódása picikét kisebb a kelleténél. Azért nem az a fordítva tartom a térképet fajta, inkább az elvétettem egy letérőt típus. Biztonsági okokból akkor is nyugodtabb leszek, hogy erről szóltam neki.
- Gyere, haza viszlek! Utána természetesen visszajövök vigyázni apádra, és holnap háromkor a látogatási időben te is bejöhetsz. - próbálom kiterelni a szobából. Nem nyugtat meg, hogy egyedül kell hagynom, de szerintem rám idebenn nagyobb szükség lesz. Kifelé menet még a kulcsot kiemelem a zárból, és kívülről az ajtót bezárom vele. Biztos, ami biztos. Utána a liftet veszem célbe Sheryllel.

//Szép hosszú játék volt, de én kifogytam az ihletből, úgyhogy részemről Vége
Azért köszi //

Sokkos félvér

Örültem, hogy Michaela továbbra is azon fáradozik, hogy nekem jobb kedvem legyen, de lássuk be: már régen leromboltam. Nem tehetek róla, de nálam a jó kedvet nehéz előhozni, de sokkal könnyebb nálam azt elérni, hogy hamar vége is legyen, hiszen nincs is nagyon okom rá. Nem sok barátom van, akik meg igen azokat sem ismerem nagyon, talán még Patriciát, de őt leszámítva az iskolában tényleg nincs. Minden esetre annyira nem is bánom, így legalább senki sincs, aki hátba támadhatna. Ez az egyik dolog, ami egész életemben ott állt mögöttem, nem mondtam el senkinek sem a legnagyobb félelmeimet, de azt hiszem, hogy ezt sem most kezdem majd elkezdeni.
Amikor Michael igazgatni kezdett mindig valamit, folyton figyeltem, tudom, hogy idegesítő meg minden, de nem tehettem róla. Aggódtam, pedig tudtam, hogy apám jó kezekben van - hiszen mégis csak ötven év tapasztalatról és két diplomáról van szó... meg kellene végre valakiben valamilyen szinten bíznom és nem visszahúzni őt is a munkában. Kezdem őt sajnálni a magam nevében ugyanis elég idegesítő tudok lenni néha, ez tény, de sajnos nem tudok rajta változtatni.
- Meddig lehet még maradni? - Kérdeztem Michaelát. Fogalmam sincsen, hogy mióta vagyunk már itt, de szerintem már lassan menni kellene, ugyanis nem lehet itt maradni még pár napot. Meg szeretnék már egy kis levegőt is szívni, de nem akarok fölösleges perceket elvesztegetni ilyen kis semmiségekkel, örültem így is, hogy itt vagyok.
- Michaela - szólaltam meg pár perc csönd után, úgy éreztem, hogy meg kell, köszönjem neki, amit a mai nap tett értem, szerintem nem mindenkinek lett volna hozzá türelme. - Köszönöm, amit a mai nap, értem tettél. Hálás vagyok neked, szóval, ha van valami, amivel segíthetek, neked akkor csak szólj! - Azt gondolom, ennyi illendő volt, de úgy gondoltam, hogy nem fogja elfogadni.

Sheryll tartós jókedve szemmel láthatóan kivitelezhetetlen állapotnak számított, de ez nem akadályozott meg benne, hogy megpróbáljak az arcára egy-egy mosolyt csalni. A történeten egy időre biztosan elterelték a figyelmét, hiszen a saját elképzeléseire kellett támaszkodnia bennük a részleteket illetően. Mondjuk elismerem, a képzeletével nincs probléma, az esetleges homályos részletekre azonnal talált magyarázatot, és jó pár pervig kacarászott rajtuk. A problémák ott kezdődtem, amikor éppen megállt levegőt venni és a pillantása rátévedt az apjára, vagy eszébe jutott, hogy nem a kórházban kellene megfullandnia a nevetéstől, hiszen ide egészen más okból jött. A két "énje" szó szerint versengett a figyelemért, és az arcán tisztán látszott, hogy éppen melyik is áll közülük nyerésre. Engem is rossz érzés fogott el őt nézve, de tudtam, hogy addig jó, amíg valamivel el lehet vonni a figyelmét, mivel az unalom csak a képzeletét indítaná be. Akkor inkább abba sem hagyom a szájalást, és bár tudom, hogy az örök csivitelés nem éppen a legszimpatikusabb vámpír tulajdonság, azért én nem tudtam róla leszokni sohasem.
- Azért még mindig nem ez vitte a pálmát viccek terén. A múlt hónapban szét kellett szedni a kórházi vízvezetékrendszert, mivel történt egy kis házi baleset. A szerelő bokától lefelé sikeresen beleragadt egy vécécsészébe. És csak a teljes mosdó szétkapásával sikerült kiszabadítani. - ráadásul komolyabban meg sem sérült, csak éppen nagyon megilyedt. Nem volt képes elmesélni, hogy is került bele a lába pont a lefolyócsőbe, olyan fura szögben. Szerintem azt a kinézetet még én sem tudtam volna neki erővel elintézni. Sheryll közben megint nem éppen a legjobban volt, nem tudott napirendre térni az apja viselkedése fölött. Pontosabban én ahányszor a legkisebb mozdulatot is tettem felé, ilyedten figyelte a ténykedésemet, mintha éppen az életéért küzdenék valahol. Oké, nem bántam meg, hogy behoztam a kórházba, de nem egészen tíz perc múlva vége a látogatási időnek, és nekem még mindig nincs rá tervem, hogy is távolítsam el az apja közeléből.

Sokkos félvér

~ Ja, hogy ő sem tudja pontosan?! ~ Nem bírtam megállni, ha ne nevessem el magam. Még sohasem éreztem magam ennyire szabadnak vagy legalább jó kedvűnek, minden esetre eléggé furcsa volt. Nem sokkal később abbahagytam ugyan a nevetést, de a mosoly - nagy meglepődésemre végig ott bujkált a szám szélén. Az érzés az jó, tényleg úgy érzem, mintha repülnék, de persze nem fizikailag, hanem lelkileg, mintha semmi akadály nem lenne előttem. Az érzéstől erősebbnek érzem magam, mint általában.
- Hát akkor... csak gondolom, hogy ellökték, vagy megbotlott - gondolkoztam hangosan, majd Michalára néztem, kíváncsi voltam, hogy ő milyen arcon vág. Ő is mosolygott akárcsak én, s ettől még jobb kedvem lett, viszont ez csak addig tartott még valami furcsa idegesség nem rántotta össze a gyomrom. Nem tudom, hogy mi történhetett, de ennyi volt azt hiszem a jó kedv, legalább is egy darabig.
- akkor az a... Pillanatragasztó igazán hatásos volt - mondtam két röhögés között. Azt hiszem, hogy most ezzel egy jó ideig el leszek foglalva, be kell vallanom, hogy tényleg nagyon jól esett, hogy ennyit nevetek, hiába fájt már az oldalam meg minden, de leég volt csak elképzelni azt a látványt, már az önmagában is nevetséges volt. Kezemet már hiába szorítottam az oldalamhoz semmi haszna sem volt ugyanis jobban fájni kezdett, de nem bírtam abba hagyni. ~ Csodálkozom, hogy még nem estem le a székről! ~ Röpke gondolat volt ugyan, de nem történt meg, hál' Istennek. Több pár perc után sikerült vissza nyernem a meg szokott nyugodtságomat. Ugyan nem tudom, hogy most Michaela mennyire néz hülyének, de ez érdekel a legkevésbé, az egyetlen dolog, ami lényeges: jól érzem magam, és talán először teljesen felszabadult is vagyok. Az abszurd csak az, hogy egy kórházban, miközben apám itt fekszik egy kórházi ágyon... Erre a gondolatra rögtön megint olyan nyomorultul éreztem magam, amennyire csak lehetett.
- Rendben - mondtam, de már közel sem voltam ahhoz az előző jókedvhez, amelyet alig fél perccel ezelőttig éreztem, úgy éreztem mintha elkezdenék süllyedni. Nem fojtogatott az érzés, de nem éreztem jól magam. Olyan átlagos lett minden, minden újra a régi.
Jól esett Michaela együttérzése. Tényleg úgy éreztem mintha tudná, hogy mi történne most körülöttem, persze tudja is, nem az, hogy nem... Csak a vele idős vámpírokról már azt mondják, hogy régen nem éreznek semmit, s én ezt nem akarom. Szeretem az embereket, szeretem az életemet, és bár ritkán vannak olyan érzelmeim, amelyek szükségesek, később hiába valóak lesznek. Valószínűleg, hogy én sem fogok sokkal tovább érezni, és ettől valamiért rettegtem, de az a tudat, hogy apám tényleg szeret, látszik rajta megnyugtatott miszerint: nem minden vámpír egyforma.
- Ha megkérhetlek rá - néztem föl rá kérlelően.

Tudom-tudom a sünös sztorin általában mindenki elcsodálkozik, és megkérdezi, hogy a fenében sikeült valakinek ilyen szerencsétlenül leülnie. Elvégre a legtöbb épeszű ember egyszerűen az első szúrásnál fel is pattanna, és nem lenne szükség a baleseti sebészet csipeszes nővérkéire, extra nagy antibiotikum és feltőtlenítőszer kezelésre, valamint három szép nagy darab tetanusz és veszettség oltásra. Mert bizony, ezt minden megkapta a szerencsétlen bűvészünk. Azt hiszen, ez azóta is a legjobb sztori arrafele.
- Nem tudom, hogy sikerült neki szegény állaton landolnia, csak annyit mondott, szó szerint bele esett egy szúrós székbe. - mondom vidáman, mire kisebb kacagást hallok felőle. Egyre gondtalanabb, és kevésbé feszült, ha ez az ára, én végig mondom neki 60 év minden hülyeségét, csak végre nyugodjon meg és merjen előttem kinyílni. Hiszen egy ember akármennyi idióta baleset áldozata lehet, és a fele még messze nem olyan vicces, mint elsőre hallatszik. De van pár, amin szabályszerűen kacagni lehet csak, és utána kezelni szegény áldozatot.
- A múlt héten egyébként itt is járt egy férfi, akiről le kellett oldószerrel kaparni a kezét. Szétrobbant a pillanatragasztó a markában, és dühében homlokon vágta magát. Persze elengedni már nem tudta. -említem meg a következő sziporkás viccet, hiszen tényleg elég érdekes volt, hogy a fejét fogva várt egy órán keresztül szabad orvosra, aki hajlandó segíteni neki egy nagy adag aceton használatában anélkül, hogy kiégetné a szemét. Ilyenkor azért be kell jönni a kórházba, hiába kerül be az ember tőle két hétig a közröhejbe, különben még csúnyább sérüléseket tudna magának okozni a szabadulási kísérletekkel.
Közben a gépet újra szemügyre vettem, hiszen valaki volt olyan kedves és visszaszúrta már egyszer, pedig én direkt felejtettem el bekapcsolni. Mázli, hogy a nővérszonda számára kiiktattam, különben legalább háromszor nyilvánították volna halottá John. A lánya még így is feszültem figyelt, hiszen őt a legkisebb, apjával kapcsolatos inger is képes volt halálra rémíteni.
- Valójában ha jobban megnézed, egyikre sincs apád rákapcsolva. Kihúztam, így nem lesz digitális adat semmiről, nem tűnik fel a szívverés hiányzása az orvosoknak. Nyugi, már javul az állapota, pár nap múlva ki is engedhetem. - nyugtatom le, hiszen nagyon aggódik. Ezt meg is értem, és értékelem, hogy legalább a hangján uralkodik. Az arcára rajtam kívül senki nem lát rá, így nem csoda, hogy amiatt nem aggódik. Azon látszik a szeretet és a tehetetlenség, ami minden normális embert eltöltene egy ilyen helyzetben. Nem tudom csak tétlenül nézni. Mellé sétálok és lenézek rá. Jelzem, hogy ne szólaljon meg, hiszen az apja mindent hall, majd óvatosan megsimogatom a kezét. A bőröm kicsit hideg, de talán ez segít kijózanítani. - Még van egy kis látogatási idő, addig folytatom a mesélést, rendben? - fordulok hozzá örök optimista módon, és rajtam már nyoma sincs bármilyen kétes érzésnek.

Sokkos félvér

- Akkor most itt az alkalom - mondtam csillogó tekintettel Michaelának. Nem tudom, hogy most mi is ütött belém, de egyszerűen ő le tudott kötni. Mással meg amúgy sem igazán tudtam volna tényleg elfoglalni magam, azt leszámítva, hogy most itt idegeskednék apa fölött, ami őt meglehetősen zavarná, vagy legalább is nagy lenne rá az esély.
- Egy... egy sündisznóra? - Kérdeztem úgy mintha nem értettem volna meg. Pedig ezt azért illő lenne felfogni. Egy ember ráült egy sündisznóra. Nem is tudom, hogy melyiket sajnáljam jobban. Igazából azt nem értem, hogy hogyan ülhetett rá egy sündisznóra. Nem figyelte, hogy hova ül vagy... mást nem igazán tudok elképzelni. Kár, hogy ilyen gyér a fantáziám.
- Ez érdekes... szegény sündisznót valahogy jobban sajnálom, mint azt, aki bele ült - nem tehetek róla, de ez volt az igazság. Hazudni eddig sem nagyon tudtam, de azért az embernek sem lehetett valami kényelmes, hogy egész délután a combjából szedegetik ki a tüskéket. Na, meg az sem lehetett túl jó, hogy az a férfi végig ott sikoltozott, az a nővéreknek és ápolóknak nem lehetett valami kedves élmény. De azt hiszem, hogy ez a történet mindenkinek a fejében marad.
Michael véletlenül - gondolom - kihúzta a vezetékeket, mire az egész monitoron eltűnt a kép. Eddig nagyon fel sem tűnt, hogy van kép, legalább is az nem jutott el a tudatomig, hogy mivel apám vámpír nem lehet nagyon szívverése... Azt hiszem, hogy a megszokott fegyelmezettségem, kezd a darabjaira hullani. Ami nem túl jó előjel az én számomra. Sosem hagytam, hogy a jó kis biztonsági rendszerem szétessen magam körül, de ezt most sem fogom engedni.
- Ugye ebből nem lesz baj? - Kérdeztem Michaelától, miután mindent visszarakott a helyére. Úgy döntöttem, hogy azt hiszem előtte nem fogom leplezni, hogy mennyire aggódom, de próbáltam úgy beszélni, hogy se apa se más meg ne hallja, csak ő.

Na jó, utólag gondolkodni azon, hogy ami egy vámpír számára morbid vicc, egy félvámpírnak élete legmegrázóbb élménye is lehet, nem túl jó ötlet. Nagyon gyorsan témát kéne váltani, Sheryll eddig remekül bírta a fejleményeket, de nem örülnék neki, ha pont most sikerülne őt lesokkolnom valami meggondolatlan kijelentéssel. Kész szerencse, hogy már megszoktam az emberekkel a mesélést, mivel ezt most majdnem ugyanaz a kupac lesz. Bár szerintem az előző sztorikon John jót nevetett magában. Ugyanakkor neki éppen nem tanácsos mozogni, beszélni, vagy a pislogáson kívül bármi mással is életjelet adnia magáról. Akkor váltsunk vissza az unalmasabb, mindennapi esetekre, amilyen például a kalapáccsal rácsaptam az ujjamra, vagy a pillanatragasztóba nyúltam és nem tudom elengedni a fali polcot volt. Ennél nagyon furcsább nem lesz, vagyis jó esetben nem, semmi kedvem valami olyasmivel találkozni, mint például a lenyelt házkulcs a 80-as évekből. Igaz, akkoriban a kulcsok kicsit vaskosabbak voltak mint most, és egy mágnessel kellett betájolni, éppen merre is járhat az alany bélrendszerében, hogy megakadás esetén azonnal tudjuk kivenni műtéti úton. De talán van ennél valamivel könnyebb módszer is, gondoljunk csak a házi balesetekre.
- Nem gond, régen nem meséltem már el senkinek, micsoda idiótaságokkal kerestek már meg a sürgősségin. - válaszolok kedélyesen, hiszen tényleg van egy-két nagyon kacagtató eset is. - Egy férfi például bejött, mivel ráült egy sündisznóra. Szegény állat nem élte túl, és több mint 40 tüskét mazsoláztak ki a nővérek a combjából, egész délután aláfestő zene volt a sipítozása. - órákon keresztül a sikoltásaival volt tele a sürgősségi. Ritka nyafogós egy alany volt, és fiú létére kifejezetten nebáncsvirág is. Nagy örömére még le is fényképezték a vicces kedvű lányok, és a pihenőben kikerült a képe a falra a többi béna mellé, akik mind egy-egy jó sztori miatt lettek oda kifüggesztve.
Közben a szemem a monitorokra téved, amelyeket eredetileg rászereltek John-ra, de én merő véletlenségből sikeresen kihúztam a konektorból, így nem lesz sem a nem létező szívverése, sem a légzésszáma dokumentálva, mivel ez utóbbi is az óránként egy köré süllyedt a fájdalom miatt. Ha valaki észreveszi és letol, ráállítom egy percre a lányára, majd benyomom az ismétlést, de remélem senkinek sem fog szemer szúrni, amíg el nem mehetnek.

Sokkos félvér

Kíváncsi voltam, hogy Michael mit fog mondani, de igazából arra voltam kíváncsi. Nem azt mondom, hogy tülkön ülök tőle, mint a kis óvodások a meséktől, de szívesen hallgattam őt, mert eddig teljes mértékben le tudott foglalni, amit mond. Egyszerűen csak, kíváncsi voltam, legalább is azt hiszem. De azért arra jobban kíváncsi voltam, hogy hogyan élt az eddigi életében. Milyen embereket vagy vámpírokat ismert, milyen helyeken járt még, volt-e olyan hely, ami nem a kedvence, de maradandó benyomást keltett benne. Azt hiszem, hogy valamilyen érdeklődési kör kapott el iránta. Ez pedig felettébb furcsa, legalább is nekem tényleg az, mellesleg én nem is szeretnék rászállni, hiszen tényleg alig ismerjük egymást.
- Akkor azok biztosan emlékezetesek lehettek - mosolyogtam rá, majd elhallgattam, mert tudtam - legalább is nagyon reméltem, hogy mesélni fog nekem valami érdekeset. Nagyon örülnék egy ilyen kis kikapcsolódós délutánnak, ahol nem kell olyannak mutatkoznom amilyen valójában nem is vagyok, de ez a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy ne csalódjak senkiben sem.
Nekidőlt a falnak, én pedig próbáltam úgy fordulni, hogy fél szememmel őt is lássam és aput is figyeljem. Apára továbbra is vigyázni szerettem volna, míg Michaelát hallgatni szerettem volna, s közben látni az arcát, hogy miközben mesél, tudjam, hogy az ő szempontjából milyen élmény is lehetett.
Mikor befejezte azt a meséjét, hogy egy vámpír az ujját magába növesztette, csak meredten pislogtam előre. Nem tudtam, hogy ez mennyire komoly, de amennyire az arcát elnéztem az volt. ~ Te jó ég! ~ Csendült fel a fejemben egy harsány hang. Ez a történet meglehetősen új volt.
- Akkor mesélj olyat - kérleltem, de aztán hozzá tettem: - de csak akkor, ha tényleg nem gond!

A hangulatom egyre jobb lett, ahogy Shert és az apját figyeltem, ráadásul a könnyed csevelyünknek hála már senki nem gondolt a történtekre. Végre rendeződött a helyzet, John biztosan fel fog gyógyulni, és ennek hála a lánya is kimutatta a foga fehérjét. Postosabban azt az eredeti, szertelen természetét, amely minden 17 éves lányban, akár ember, akár vérfarkas, akár vámpír, meg kell hogy legyen. Ebből egy félvér lány sem maradhat ki, most még fiatal, megvan rá az esélye, hogy teljes erejéből élvezze az életet és kicsit megpróbáljon nem a jövőre meg a lebukásra gondolni. Velem szemben semmit nem kell titkolnia, olyan vagyok mint ő, így nem kell aggódnia, hogy bármi kompromitálót mond vagy tesz. Szerintem nehezen tudna olyat mondani, ami engem kicsit is megütköztet, hiszen pontosan tudom milyen korban van. Ebben az állapotban fagytam én is meg, így szerintem nem nehéz szót értenünk. Igaz, nekem ez már 200 éve volt, és azóta volt elég időm megtapasztalni az élet sok fajtáját is. Orvosként ráadásul láttam már elég érdekes dolgokat is, ezek között pedig van egy-két eléggé elborzasztó eset. Szerintem mondjuk ebbe a listába, pontosabban az első tíz pontja közé bekerült a keresztülszúrás építészeti gerendával című mai újdonság is. Ez biztos jobban viszi a pálmát, mint az, amikor valakinek sikerült rosszul regenerálnia magát.
-Őszintén? Voltak olyan esetek, hogy az első tíz perce kacagással töltöttem. - mondom, közben próbálok rájönni, hogyan is tudnám ezt az esetet a legjobban elmagyarázni nekik. Nem volt benne semmi rendellenesség, de azért olyan jó tudni, hogy a vámpírok is követhetnek el egetverően nagy hülyeségeket. Mondjuk nem olyan súlyosak, mint az emberiek, de azért... Végül csak rájövök, miként tudnám ezt a legtermészetesebbé tenni, így a falnak dőlve neki állok elkezdeni a mesedélutánt: - Egyszer, még régebben volt olyan vámpír, aki sikeresen belenyúlt a regenerálódó sebébe, és elérte, hogy hozzánőjön az ujja az oldalához... - hát igen, az kinézetre nagyot ütött. Nem is tudom, mennyi ideig játszottam az izmaival, mire sikerült megszabadítanom tőle. - Bár emberekkel az ügyeleten voltak ennél is érdekesebb eseteim... - teszem még hozzá, hiszen szerintem azok is mindenen túl tesznek.

Meglepően, jól éreztem magam Michaelával, ami nálam sem emberekkel - Clare-t kivéve - sem vámpírokkal, vérkakasokkal vagy bármilyen másik élőlénnyel nem nagyon tudtam kijönni. Nem hiszem, hogy mindig velük volt a baj, így egy idő után már magamban kezdtem keresni a hibákat, amiket nem igazán találtam meg. Nem voltam benne igazán biztos, hogy tényleg bennem van a hiba, de aztán csak rájöttem: jobban szeretek egyedül lenni. Ez pedig nem hiba, hanem valami más oka lehet, pedig sejtelmem sincsen róla, hogy mi az, talán valami önvédelem-szerűség. Ez az egyetlen értelmes magyarázat.
- Akkor mégis csak tudod hasznosítani - mosolyogtam rá. A mai napon ez az első eset, hogy ilyen jókedvű tudok lenni, hiszen Michael meglehetősen felvidított ebben a helyzetben is. Nem hiszem, hogy valami sok ember vagy vámpír képes lett volna ehhez hasonlóra. Michaelában van valami különleges, ami nekem nagyon tetszik és attól függetlenül, hogy alig ismerem nagyon is kedvelem őt. Ez pedig nekem nagyon furcsa, mert ilyen sem esett még meg velem. De nem hiszem, hogy ezek után nagyon is meg fog történni a továbbiakban.
- Van még ennél is érdekesebb? - Céloztam arra, hogy az egyik vámpír bármilyen folyadékot tűzzé tud változtatni. Halvány fogalmam sincsen, hogy mi lehet még ennél is "jobb" történet, mert ilyenekről még senkitől sem hallottam.
Igazából azt leszámítva, hogy egyik-másik vámpírnak milyen képessége van, nem is tudok semmit, el nem tudom képzelni, hogy milyenek lehetnek. Én kifejezetten örülök az enyémnek, nem, azaz igazán hasznos fajta, ha éppen meg kellene védenem magam, de olyan dolgokat tudhatom meg valakiről vagy valamiről, amit még ő maga sem sejt. Ez pedig szerintem egy hasznos dolog.
- Ha nem gond akkor mesélhetsz - leültem az ágy mellett lévő székre. Nem akartam aputól továbbra sem távol maradni.

A kis beszélgetés engem és Sheryll-t is lefoglalt, azt pedig pontosan tudtam, hogy John is ért és hall mindent, de egyenlőre semmi jelét nem mutatta rosszalásnak. Mondjuk szerintem oka sem lett volna rá, hiszen mozdulni nem tudott, ha nem akart elbúcsúzni egy szép nagy darabból a tüdejéből is a májából. Ráadásul az öngyógyító képessége még nem működik rendesen, és egy iylen sérülésnél minimum három nap kell, hogy rendesen mozogni tudjon és még több, hogy ne látszon rajta, mennyire volt súlyos az állapota. A heg nem fog megmaradni, hála a különleges bőrünknek, de ha nem akarja, hogy a kislányának hetekre rémálmai legyenek, kénytelen lesz megengedni nekem naponta kétszer, hogy átkötözzem a sebét és kicsit lekezeljem.
A témákat csak úgy hasból kaptam elő, és minden kérdésre én is válaszoltam, így nem volt ez vallatásnak nevezhető dolog, lassan inkább egy baráti csevelyre kezdett hasonlítani. Jó érzés volt, hogy nem én vagyok az egyetlen bogaras az épületben, és át is tudtam érezni Sheryll elveszettségét, hiszen őt sem pont egy olyan erővel áldotta meg a sors, aminek segítségével meg tudná magát védeni. Ez szomorú lehet, hiszen neki még nálam is több segítségre van szüksége az életben maradáshoz, és valószínűleg soha nem lesz képes egyedül megvédeni magát. Erősnek tűnik, de valójában nagyon elveszett. Nagyon szép dolog tőle, hogy erre a legkisebb utalást sem teszi.
- Egyetlen előnye van a dolognak, a nagyra nőtt erdei kutyulikon is tesztelve lett és működik. - közlöm vidáman, mire jó kis figyelmet kapok. Hiába, ki gondolta volna, hogy a farkasok is ebből a szempontból állatok. Na jó, akkor támaváltás. - Meséljek egyéb érdekes vámpír sztorikat is? - teszem fel a kérdést, hátha el lehet valamivel tölteni a maradék látogatási időt.

Sokkos félvér

Próbáltam Michaelának nem annyira útban lenni, de ez sikerült jelenleg a legkevésbé, mert mikor közém és az apám "közé" furakodott, még jobban kíváncsi lettem, pedig tudom, hogy ezt nekem nem kellene látnom. Nem most, legalább is és nem apámon. Ezért inkább fogtam magam és a sarokba mentem, hogy még csak véletlenül se lássam és, hogy ne legyek annyira útban addig. Igazából nem is akartam, csak kíváncsi voltam, hiába próbálnám az ellenkezőt állítani. Amúgy sem tudok nagyon jól hazudni.
~ Ötven év tapasztalat és két diploma? ~ Na, ez most alaposan lefoglalt. Akkor Michaela elég jól tanult ez idő alatt meg amúgy is, mert nem minden ember... akarom mondani vámpír, rendelkezhet orvosi diplomával. Mindenesetre meglepő, és még csak a vér látványa vagy akár illata sem zavarja, nem is látszik semmi jel rajta, akár egy, emberen, de ez lehetetlen. Az emberekkel ellentétben én tudom, hogy ez mégis lehetséges. Egy vámpír, ők azt sem tudják, hogy létezünk, akinek van két orvosi diplomája, ez aztán a nem semmi!
Mindenesetre ezzel az információval alaposan meg is nyugtatott. A miatt eddig sem aggódtam, hogy apám rossz kezekben volna, nem. Eddig a miatt aggódtam, hogy valami rosszabb történt vele, mint ahogyan elképzeltem, de most már ennek is bebizonyosodott az ellenkezője. Még "szerencse", hogy mindenben először a legrosszabbat veszem észre, így amikor kiderül, mi történik valójában sokkal jobb. Legalább is akkor nem tűnik, olyan tragikusnak.
Amint „engedélyt kaptam” rá, hogy felnézzek fel is néztem, apám kezén a kötés tisztább volt, mint az előző, de azért az előző sem volt olyan ijesztő. Mindenesetre reménykedem benne, hogy apa hamarosan meg fog gyógyulni és elmehetünk innen.
- Hát erre felé valóban nem lehet nagyon használni - húztam el kicsit a számat - de amúgy egész érdekesnek hangzik. Főként, ha szereted az állatokat.
Kíváncsian hallgattam, amit tovább mondani. El nem tudtam képzelni, hogy milyen egy furcsa képessége lehetett annak a vámpírnak - mert feltehetőleg az volt - aki fel tudja gyújtani a folyadékot. Kicsit ijesztőnek tűnik a számomra. Nem szívesen találkoznák olyannal, aki ilyenre képes, azt hiszem, hogy inkább elmennék, mintha nem is ismerném. Vagy legalább minél előbb próbálnák elmenni.

Mikor Sheryll hajlandó volt elnézni, szándékosan befurakodtam ő is az apja közé, hogy még véletlenül se láthassa meg, milyen súlyos is annak a sérülése. A kötést óvatosan kezdtem el lefejteni, közben alaposan kivizsgálva, hogy egy darabja sem maradt a sebben, majd elenőriztem a gyógyulási folyamatot és a méretét is. Közben sajnos mindent betöltött a vér szaga, de ez engem ennyi idő után már cseppet sem zavart. Ellenben a lányt eléggé feszélyezte, így gyorsan kellett dolgoznom.
Hát meg kell mondanom, rég nem láttam ilyen csúnya sebet, főképp nem vámpírom, az a nyavalyás gerenda majdnem teljesen keresztül szúrta, mintha csak egy karó lett volna. Még ilyen gyógyulás mellett is minimum öt nap kell a teljes bőr regenerálódáshoz, miközben a páciens minimális mozgásra van kárhoztatva és nem kevesebb mint napi két adag vért kell lenyelnie. Remek, ebben az esetben még két napig semmiképp sem hagyhatja el a kórházat, csak ezt hogy közöjem vele?
Miközben új kötszert vettem el az ágy melletti tálcáról, és neki álltam alaposan befedni a sebet egy érdekes keverékkel, ami gyógynövényekből és vérből állt, folyamatosan ezen a kérdésen agyaltam. Közben azonban szerencsére a lány neki állt részletezni a képességét, így nem kellett semmi másra figyelnem, minthogy a lehető legkevesebb fájdalom okozásával lássam el az apját.
- Minden rendben lesz, a seb minta szerűen gyógyul. Sheryll nem kell aggódnod, az apád jó kezekben van. 50 év tapasztalatom és két orvosi diplomám van. - közlöm vele mosolyogva, majd neki állok a teljes ragasztásnak is. Ezzel óvatosan kell bánnom, ez a fajta steril ragasztó ugyanis szobahőmérsékletnél olvad és tapad a kötéshez, de egy jégtömb "forróságú" vámpírnál nem könnyű elérni, hogy ezt megtegye.
- Kész van, már nézhetsz. - közlöm vele, miközben hátrább lépek. Azért a kérdését nem felejtettem el, és válaszolni is fogok rá, csak előbb szerettem volna letudni az orvosi dolgokat. - Valójában nekem két képességem is van, de nem túl hasznosat itt. Az egyik, hogy megértem az állatokat és ők is engem, a másik, hogy irányítani tudom őket. Bár ez utóbbira nincs nagyon szükségem, elég, ha kérem őket dolgokra. - válaszolok, és hagyok neki egy kis időt, hogy megeméssze a hallottakat. Nem olyan nehéz, csak ez éppen nem a szokásos képességek egyike, vagyis a fejben kavarósaké. - Egyébként erre azért kérdeztem rá, mert ápoltam már olyat, akiről vizsgálat közben derült ki, hogy ha dühös lesz, bármilyen folyadékot, például a vért is, fel tudja gyújtani. Na, az ott élmény volt a javából... - teszem még hozzá keserű szájízzel, miközben visszagondolok rá, hány féle vámpír nyavalyával kerestek meg eddig.

Sokkos félvér

~ Hajaj... ~ Gondoltam magamban, mikor megkért arra, hogy forduljak el, mert ez nem lesz szép látvány, de ez nehéz lesz, mert még mindig kíváncsi vagyok, és nem akarok elengedni apát sem, akkor úgy érezném, mintha itt hagynám. Nem akarom ezt az érzést érezni, de próbáltam teljesíteni a kívánságát. Nem mentem arrébb, csupán csak fél szemmel oda- odapillantgattam. Nem sokat láttam belőle.
Michaela úgy látott hozzá, mintha minden nap ezt csinálná. ~ Lehet, hogy a nő valamilyen orvos? ~ Ötlött a kérdés a fejembe, s elnézve őt ez is látszott rajta, hogy az. Csak kicsit, olyan furcsa, hogy egy... vámpír, orvos. Nekem ez kicsit, olyan abszurd, de hát, ha szereti ezt csinálni és látszólag annyira nem is zavarja a vér látványa és illata.
Kérdése kizökkentett a jelenlegi kis világomból, de nem zavartam. Ránéztem apára, hogy mondjak-e valamit, végül is arra jutottam, hogy miért nem mondhatnám el? Michael segít nekem, ez pedig jó.
- Apunak nincsen, nekem van - egy kicsi szünetet tartottam, majd folytattam - az enyémnek a lényege az, hogy akarva vagy néha akaratlanul, ha valamit megérintek, esetleg valami megérint, akkor látom a múltját, hogy mi történt vele - fejeztem be a kérdésére a választ. Még mindig háttal ültem, és már kezdett zavarni, a vér illata, nem volt rá szükségem, de ezt betudtam annak, hogy kicsit kimerült vagyok, és ettől van rám komolyabb hatással. Régebben is gyakran jártunk kórházba, nem tudom, de van egy sejtésem, hogy anyám miatt, pedig semmi baja nem is volt, legalább is látszatra.
- Neked van? - Kérdeztem csak, hogy addig is eltereljem a figyelmemet.

Az ablakon próbáltam figyelni minden energiámmal kifelé, remélve, hogy sikerült a szomszéd telken lévő felújításnak lefoglalnia a figyelmemet, de ez nagyon sovány vígasz volt. Bármennyire is öszpontosíttotam a rakodó munkásokra, akik majd öt méterrel fölöttem is sétáltak, nagyon vékony deszkákon, nem tudtam a képzeletemet elereszteni. Pedig érdekes lenne megtudni, hogy mit érezhetnek a törékeny emberi lények, miközben olyan szédítő magasságokban sétálnak, ahonnan lezuhanva, egész biztosan nem élnék túl a földdel való találkozást. Páran máshol voltak, köteleken lógva, a falakat festették, egész komikus pózokba merevedve. Őket sokkal szórakoztatóbb volt figyelni, főleg miután észre vettek és véletlenül mást is levakoltak fehérre, nem csak a falat. Mosolyogva intettem nekik, miközben a fülemet megütötte pár szó. Sheryll apja próbált valamit megtiltani a lányának, de háttal állva nem tudtam megmondani, mi is az. Kénytelen voltam megfordulni, bármennyire is nem akartam belekotnyeleskedni a találkozásukba. A lány szívverése és légzése a helyén volt, így nem volt eddig okom megnézni, mit is csinálnak. Most az aggodalom leplezetlenségével találtam szembe magam, és a családi szeretet megnyilvánulásával. Ez utóbbit könnyen felismerem, úgyanígy ragaszkodtam én Ralph-hoz, miután megmentett. Senkiért és semmiért nem lettem volna hajlandó távolabb menni, ha valami baja esik. Most pedig, hogy erre kényszerülök egy másik lánnyal szemben, cseppet sem vagyok boldog.
- John, ellenőrzöm a sebet, rendben? - tettem fel a kérdést rá pillantva, és amikor kicsit kinyitotta a száját, tudtam, bele egyezik. Ha nem ezt tette volna, én akkor is megnézem, csak abban az esetben kénytelen vagyok visszahívni Rogert, hogy segítsen kicsit lefogni apát és lányát. - Sheryll, ezt nem kéne látnod. Behunyod a szemed, vagy távolabb mész, de kérlek, ne nézz ide. - mondom neki, miközben közelebbről is megszemlélem a kötést. Átvérezni nem tud, de bele is sülhet a gyógyuló sebbe, amit elég fájdalmas kihalászni.
- Biztonsági okból tisztázzuk, van valami különleges képességetek? - teszem fel a kérdést, mivel semmi kedvem hirtelen meglepetésekhez.

Megjegyzésére egy gúnyos mosoly jelent meg az arcomon. Végre ez is eltereli a figyelmemet, ettől a kis megjegyzésétől, sokkal jobban éreztem magam, mintha valami olyasmit, mondott volna, hogy: ne aggódj, apukádnak semmi baja nem lesz, mert ilyenkor mindig az szokott lenni, hogy valami baja lesz. Ez az esetek többségében - szerintem - így van.
- Próbálkozom vele - pillantottam rá fél szemmel, majd újra magam elé kezdtem el bámulni. Azonban miután az ajtó kinyílt minden ment az azelőtti kerékvágásban, ha csak nem rosszabbul.
Figyelmesen hallgattam, amit mond a "nevelőapjáról", mert valami olyasminek tudtam volna beigazítani, hiszen mi másnak is tudtam volna nevezni? Nem a vérszerinti apja, de befogadta őt és segített neki az élete további részében. Igazából, ahogy hallgattam arra jutottam, hogy nem olyasmi apa-lánya kapcsolat van közöttük - vagyis az kissé háttérbe szorul -, hanem inkább tanító és diák a kapcsolatuk. Talán ez illik rájuk a legjobban. Viszont, ha egyik megállapításom sem helyes, akkor sem hiszem, hogy valami más volna közöttük, ezt szinte rögtön ki is zárom, szóval marad az előbbi kettő. Más nem is lehetne.
Örültem - szinte repültem - mikor Michaela kiküldte azt a Roger nevű férfit, mert valahogy olyan idegennek tűnt nekem, de ez valószínű, hogy a nagydarab külső miatt, ami engem meglehetősen megijesztett. Ahogyan így elnézem, Michaela és a férfi egész jó barátságban lehetnek. De ezt nem is tudom igazán, nem vagyok a kapcsolatok szakértője. Inkább az ellenkezője vagyok.
Nem akarok duzzogó-kislány lenni ezért nem is küldöm ki Michaelára, bár látható rajtam, hogy legszívesebben ezt tenném, nyilván ezért is ment oda az ablakhoz, mintha tényleg valami érdekes dolgot látna, de mind a ketten - talán mind a hárman - nagyon jól tudjuk, hogy semmi érdekes nincsen ott.
Oda mentem az ágyhoz, majd egyik kezemmel megfogtam apámét. Éreztem, hogy hirtelen egy röpke másodperc alatt megszorítja, a kezem majd elernyed, mintha csak valami véletlen reflex lett volna, de onnan tudtam, hogy nem az, hogy enyhén felém fordította a fejét. Szemeit ugyan nem nyitotta ki, amit én nem is bántam annyira, nem akartam, hogy fölöslegesen pazarolja az energiáit.
- A körülményekhez képest... egészen jól nézel ki, apa - motyogtam neki, hogy mondjak is valamit, nem mosolygott, de nagyon kíváncsivá tett, hogy mi is történt valójában. Ő erre azonban készülhetett, mert halkan motyogni kezdett:
- Kicsim, ez nem túl jó ötlet! - Motyogta nekem fáradt és nagyon gyenge hangon. Tudtam, hogy mivel csak jót akar, így nem néztem meg, hogy mi történt, helyette inkább csendesen figyeltem, hogy történik-e valami, de semmi. Rendbe fog jönni, nyugtattam meg magamat.

Sheryll hiába beszélt magabiztosan, a teste egészen más jelzéseket adott, Látszott rajta, hogy minél közelebb kerül az apjához, annál inkább készül ki. Mikor a liftben voltunk, már egyértelműen pánikolt. A szívverése pár másodperc alatt majdnem a duplájára ugrott, ráadásnak a levegőt is egyre nehezebben szedte. Először próbáltam vele nem törödni, de fél perc után már végképp nem volt rá esély, hogy figyelmen kívül hagyjam.
- Lassítsd a légzéseden, vagy el fogsz ájulni! - figyelmeztettem, mire megpróbált erőt venni magán és tényleg valamivel könnyebben szedte a levegőt. Ezután azonban a helyzet még rosszabb lett, az ajtó kinyílt, az emeletet pedig betöltötte a tipikus édeskés szag, ami jelzi az embernek, hogy egy vámpír van a közelében. Pontosabban két szag is volt, de a másodikat azonnal megismertem. Csak egy hülye van, aki hajlandó bevenni magát egy sebesült, vérre éhes vámpír mellé egy kórház kellős közepében.
- Valójában ő nem a vér szerinti apám, de 200 éve vigyáz rám, így kiérdemelte ezt a posztot. Mint észre vetted, nem voltam túl idős, amikor átváltoztattak, és valakinek biztosítania kellett, hogy idősebbnek nézzek ki a koromnál. - talán így tudom a legjobban kifejezni, mi az a kapcsolat, ami összeköt minket. Nekem kellett egy támasz, valaki, aki biztosítja, hogy továbbra is eltűr a Volturi. Ralphnak pedig hiányzott egy nő az életéből, hiszen a kislányát megölték. A kölcsönös bizalom és tisztelett tett minket olyan apa-lánya párossá, akik az életüket is áldoznák a másikért. Érdekes helyzet volt a miénk, az egyszer biztos, de mindenki elhitte feltétel nélkül a gesztusainkból és a viselkedésünkből, hogy össze tartozunk. A természetes vámpír kinézet pedig segített abban, hogy a rokoni hasonlóságot is észrevegyék közöttünk, hiába van más anyanyelvünk.
Valóban volt egy plusz ember a szobában, mégpedig Roger, a nagydarab, kedves biztonsági őr. Bár ő nem itt dolgozik, bevállalta, hogy felügyeli Sher apját. Igaz, nem én kértem rá, ez már csak a saját agyműködése alapján kitalált minimum elvárás volt. Jókedvüen integetett, de a fejét elnézve láttam, hogy elég ritkán vesz itt levegőt. Nem csoda, aki nem szokta meg az állandó véres szagot, annak ez itt az egyik legrosszabb kínzókamrával egyenlő.
- Köszi a felügyeletet Roger, már elmehetsz! - engedtem el, mivel szegény lányt kifejezetten feszélyezheti, hogy ketten is figyelik a találkozásukat. Legalább eggyel tudok könnyíteni a rá nehezedő terheken.
- Ébren van, csak ájuláshoz hasonló állapotban. Mindent hall és válaszolni is tud, csak ha jót akar, nem mozdul meg. - mondom, miközben jól tudom, hogy legszívesebben kiküldene. Azonban ezt nem teheti meg. Inkább én is elvonulok, és igyekszem úgy tenni, mintha valami hihetetlenül érdekeset látnék az ablakból. Közben viszont folyamatosan figyelem a szívverését és a légzését, ha felgyorsul, ki kell küldenem...

- Nem lesz bent semmi gond, csak majd, ha kijöttünk - jegyeztem meg. Ameddig bent vagyok addig tényleg nem lesz semmilyen probléma, csak ha kijövünk apától, de akkor egy jó ideig ki sem szeretnék jönni a mosdóból. Szükségem volna egy kis magányra akkor, nem mintha Michaela annyira zavarna, de valahogyan mégis jobban szeretek ilyenkor magamba süppedni - de azt hiszem, ezzel sokan vannak még így. Igazából ebben sem vagyok nagyon biztos, mint ahogy nagyon semmi másban. Bár ez félvér létemre elég nevetségesnek tűnhet, hiszen azért ott van a szépség, vonzerő stb. Viszont én egyiket sem tudom nagyon használni. Sebaj, eddig is megvoltam ezek nélkül.
- Hát, azt hiszem, nagyon nincs mit... - talán kicsit morcosnak tűntem, de nem vagyok az, csak aggódom, és úgy érzem, hogy az idő mindjárt kifolyik a talpam alól, és aztán mindent elveszítek. Életem nagy részében, ha baj volt mindig is apába kapaszkodtam, és bár nem volt rá gyakran "szükségem", de jobban szerettem tudni azt, hogy mögöttem van. Hogy figyeli, amit csinálok, sokkal biztosabbnak értem magam akkor. Sosem kellett bíztatnia, csak szerettem tudni mit gondol, vagy, hogy mi a véleménye.
Fogalmam sincsen, hogy mihez kezdenék nélküle. Valamihez biztosan, csak egyedül mégis sokkal nehezebbnek tűnik, család nélkül.
Ránéztem Michaelára. Mondta, hogy az apukája bütykölte meg a kocsiját, s most ezért tudja kinyüstölni belőle ezt az eszeveszett tempót. Olyan furcsának tűnt, hogy még az apjával él, vagy legalább sokat találkozik vele. Mindenesetre legalább nem olyan életet él, mint manapság bármelyik fiatal... igaz a környékbeliek nem élnek ilyet az egyik része azért mert vámpír vagy - ezek szerint - vérfarkas, az emberek pedig úgymond kissé elmaradottabbak, ami nem feltétlen baj. Az elmaradottságot sem rossz értelemben értem, csak annyiban, hogy itt minden sokkal másabb, mint Cardiff-ban.
- Milyen hely Cardiff? - Kérdeztem vissza, majd egy kicsit elgondolkoztam. - Kikötőváros, és a régi épületek nagyon szépek, kicsit olyan, mint valami mesében, a maga módján, szerettem ott lenni, de itt valamivel jobban érzem magam. - Mosolyogtam Michaelára, csodálom, hogy ilyen pozitív dologra most még képes vagyok.
- Akkor nagyon sok helyet láttatok már - mosolyogtam rá. Én valahogy nem tudnám elképzelni magamat apával, hogy fogjuk és bejárjuk a világot. Bár nagyon jól érezném magam akkor, el nem tudom képzelni milyen érzés lehetne a világ legnevezetesebb pontjain lenni, eldugott mesebeli tájakon barangolni... már az érzés is túl szép.
Próbáltam emészteni a helyeket, Japán és Kína, akiknek tényleg az egyik legcsodálatosabb a kultúrájuk a világon. Ezek közül szebbet aligha választhatnánk. Egyiptomról, Szibériáról és az Amazonas vidékéről meglehetősen keveset tudtam volna mondani, így csak mosolyogva bólintottam.
Amint a lift ajtaja kinyílt aggódva tekintettem Michaelára, közel voltam ahhoz, hogy össze essek, mert a szívem úgyis eszeveszett tempóban kezdett el verni, az aggodalom pedig átvette az elmém felett az uralmat, most hiába próbáltam volna értelmeset kinyögni, nem sikerült volna. Nem attól féltem, hogy elsírom magam, hanem hogy valami komoly dolog történt apával, hiszen mégis csak egy kórházban vagyunk... Tudtam, hogy senkit nem támadna meg, de nem tudom, hogy mennyire van ilyen helyzetben meg csodálatos önkontrollja, amit én akár évszázadokig is gyakorolhatok majd, soha nem lesz tökéletes.
Odamentem ahova Michaela, egy nagydarab pasas nem éppen jó szemmel nézett rám, amitől egy csöppet meg is ijedtem, egyenesen a hideg futkorászott tőle a hátamon.
Az ajtón belépve, nem nagyon mertem az ágy felé nézni, mert féltem és nem tudom, hogy mi történt volna. "Keserves kínok" között csak rászántam magamra arra, hogy fölnézzek. Nem mertem oda menni, de nem mintha el tudtam volna mozdulni a helyemről, úgy éreztem, hogy oda fagytam, legalább is valami olyasmi történhetett.
Nagy levegőt vettem, s lassú mozdulatokkal közelebb mentem az ágyhoz, minden egyes apró lépéssel éreztem a torkomban kaparó fájdalmat, ami a sírás előjele, de próbáltam magam tartani, már csak azért is, mert apa itt volt és még rajta kívül ketten, ami meglehetősen nehézzé tette számomra a sírást.
- Ha beszélnék, hozzá azt hallaná? - Tettem fel a kérdésemet, hátra fordulva.
Tudom, hogy ez egy emberi szokás, de miért ne használhatnám én is? Törvény nem tiltja.

Hát Sher elég jól bírta az utazást, de láttam, hogy a végén már legszívesebben a lábamra taposott volna, csakhogy ne kelljen ennyire lassan mennünk. Pedig ez is jóval a sebességhatár fölött volt, még egy autópályán is. Az aggódás olyan dolog, ami miatt az idő múlása sokkal lassabbnak tűnik és minden egyes pillanat egy külön, rövid szenvedési fázis. Sajnos annyira nem tudom a figyelmét elterelni, és ez annyira bosszantó. De legalább vigasztal a tudat, hogy amit tudtam, megtettem. Ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy még mindig nincs teljesen túl az első sokkon.
- Most még igazán nem kell erősnek lenned, arra lesz még alkalmad, nem is kevés. - jegyzem meg, mivel látom, hogy nincs messze pár könnycsepp. Jobban jár, ha azokat most engedi ki, mert nem biztos, hogy vissza fogja tudni tartani a vizsgálóban, ahol azonban nem kéne még jobban elkeserítenie az apját...
A vérfarkasokkal kapcsoaltban ezek szerint tényleg nincs fogalma semmi pontosról, szóval neki nem kéne feltennem a kérdést, hogy hányan lehetnek. Én eddig legalább tízzel találkoztak, de az emlékeik alapján legalább másik öt él még, és hála az állandó vámpírhullámnak, folyamatosan alakulnak is át. Hu, de jó móka lesz őket rendre utasítani. Előre félek, az előző falka alig volt tíz tagú, pedig élvezhették az én állandó jelenlétemet is.
- Aha, így már értem. Köszi, hogy figyelmeztettél. Szerintem el fogok velük boldogulni, akárhányan is vannak...- teszem még hozzá, ami igaz is, hiszen nincs az a megátalkodott vérfarkas, aki rám tud támadni. Ráadásul a kedvenc békejelem is él még.
- Cardiffe milyen hely? - teszem fel a kérdést, miközben próbálok rá visszaemlékezni. Azt hiszem a 40-es években jártam arra, de akkor még nagyon elmaradott volt az én szempontomból. Azóta biztosan elért oda is a fejlődés hála az internetnek. - Őszintén megmondom, fogalmam sincs. Ha minden helyet számításba kéne vennem, ahol egy napot is eltöltöttem, a szám jóval 5000 felett lenne. Apámmal beutaztuk az egész világot kb. 150 év alatt... - válaszolok neki, miközben visszagondolok rá, mi is az, amire mindig emlékezni fogok. Hát, röviden mindenre, de ezen belül túl sok a dolog. - A kedvenceim mindenesetre a legemlékezetesebb helyek maradnak örökre: Japán és Kína, ahol a kultúra nyűgözött le, az egyiptomi világ, az Amazonas folyó menti esőerdők és persze Szibéria kettőssége: a zord világ és a kedves légkör. - ez utóbbit főleg a falkának köszönhetem, akiket soha nem fogok elfeledni. Mindenki azt mondjá, addig él valaki, amíg emlékeznek rá. Szerintem az én fejemben legalább 200 évet még meg fognak élni, már ha sikerül ezt az esetet kibírnom.
Ahogy Sher mellettem állt a liftben, észre vettem, hogy még ő is magasabb nálam egy kicsit. Hiába, én már csak ilyen törékeny maradok, főleg mivel 16 éves voltam, amikor átváltoztattak. De ahogy elnézem, ő sem fog már sokkal nagyobbra nőni. Az első emelet gombját nyomom be, és áldom az eget, hogy volt idő felújítani a 40-es évekből származó felvonót.
Amint kilépünk megnyugodok, mivel alig van vér szag, ezek szerint baj sem lesz. Kulcsot elővarázsolom a zsebemből és nyitom a második ajtót. Benn a vámpír kicsit nyugtalannak tűnik, de amikor félre álok, hogy utat engedjek a lányának, lehiggad.

Sokkos félvér

Az időérzékemet elveszítve csak megsaccolni tudom, hogy mennyi idő alatt értünk a város határához, ahonnan már csak pár perc a kórház. ~ De jó! Ez legalább valamilyen jó hír! ~ Füstölögtem magamban. Jelen helyzetben - szerintem - megengedhetem magamnak, hogy talán még egy kicsit az eddigieknél is negatívabban lássam a dolgokat. Nem tehetek róla, de most ez ügyben nem fogok tenni semmit sem. Nem érdekel, hogy valaki látja, ha most nagyon rossz hangulatban vagyok, valamikor nekem is engednem kell, az pedig most van.
Fél szemmel Michaelára pillantottam, hogy lássam az arcát, de aztán mégis ott maradt a szemem. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon ő "mikor veszi le az álarcát"? Nem tudom, hogy a vámpíroknál ez szokás-e vagy csak nekem kell, még emiatt erőlködöm, de kíváncsi lettem volna rá, viszont nem fogom megkérdezni, mert sohasem tudhatom, hogy mikor gyalogolok bele mások lelki világába, így csak akkor kérdezem meg, ha már nagyon érdekel. Amúgy is nekem erre van egy egyszerűbb módszerem, ami nem is fáj, fizikailag.
- Oh, akkor ezt kihagytam, azaz igazság, hogy én erről semmi pontosat nem tudtam, csak, hogy élnek itt - motyogom az orrom alatt, hiába, úgyis meghallja. ~ Akkor ezek szerint tényleg tucat számmal élhetnek itt...? Érdekes egy hely ez a Forks azt nem mondom! ~ Gondoltam magamban enyhén mosolyogva.
- Jól látod, tényleg nem - helyeseltem a megjegyzésére. - Eddig még csak itt és Cardiff-ban éltünk. - Válaszoltam a feltett kérdésére, és mivel nekem nem jutott jobb most eszembe, azt hiszem illő lenne, ugyan azt eltennem, de... ő idősebb gondolom, hogy akkor már elég sok helyen élt. - Öhm... te tudod, hogy... hány helyen éltél már eddig? - Tettem fel a kérdést, de nem sokkal később eszembe jutott egy egyszerűbb, amire talán neki is könnyebb volna válaszolni. - Melyik tetszett az eddigiek közül a legjobban?
A kórház fölalatti parkolójába hajtottunk, és bár nem gondoltam volna, hogy a megállást ütközés nélkül megéljük, de megéltük, ugyan is nem történt az égvilágon semmilyen probléma - pedig a farolást követően azt hittem egy pillanatig, hogy meghaltunk, de nem, szerencsére. Amint kiszálltunk a kocsiból a lift felé kezdtünk sietni, gyalog lehet hamarabb felértünk volna, de most az emberek miatt, meg amúgy is, nem tudok úgy menni, hogy ne essek el... Szóval örültem, hogy a lifttel kell mennünk.

~Kellemetlen meglepetés vs. sokkos félvér~

Nem egészen 15 perc alatt már a város határában jártunk, és eddig sikeresen elkerültünk minden rendőri ellenőrzést is, amit a hozzám hasonló gyorshajtók miatt találtak ki. Bár szerintem teljesen feleslegesen, nem hinném, hogy van olyan gyors autójuk, ami képes az enyém 320 km/h-ás átlagsebességét felülmúlni. Különben lehet, hogy nekik már a jelenlegivel is lenne elég sok bajuk. Közben balszerencsénkre a felhők száma nem növekedett, de legalább kevesebb sem lett. Na igen, tipikus, hogy pont azon a napon, amikor vámpír van bajban, nem képesek előkerülni az egyébként ránézésre szaporodó viharjelzők. Talán ennyi azért elég lesz, az üveg úgyis sötétített (hamár lúd, legyen kövér alapon apa sok mindenbe belekontárkodott), ráadásul a kórház föld alatti parkolórészében sikerült saját helyet kikönyörögnöm, ahova egyenesen be is hajthatok majd.
Közben Sheryll szóval tartása is jól haland, a mesélés mindkettőnk gondolatait messze küldte a fontos témákról. Bár amikor a kislány a vérfarkasokat említette, majdnem sikerült elérnie, hogy a fékre tapossak. Az összerezzenés így is megvolt, ezért szerintem jövök neki egy magyarázattal is.
- Vérfarkasok, akik hagyják, hogy a titkuk kitudódjon? Nem mondom eléggé önbizalomgazdag társaság lehet, ha ennyire nem félnek egy esetleges nagyobb horda vámpírtól. - teszem még hozzá, miközben eszembe jutott, hogy nekem titoktartási szerződést kellett velük kötnöm cserébe azért a területért, ahol teljesen semleges félként lehetek jelen. Bár, az nagyot dobhat a biztonságérzetükön, hogy legalább 15 fölött van a számuk, legalábbis utoljára ennyit számoltam meg a tipikus jellemzők alapján. A többi része Forks leírásának egyezik az általam tapasztaltakkal, egyedül a zöld színnel kapcsolatos megjegyzése nem érint. Ahány helyen már én jártam az elmúlt évtizedekben, megszoktam, hogy hiányzik egy-egy szín az életből.
- Amúgy sok helyen éltél már? - tettem fel neki a kérdést, nehogy idő előtt kifogyjunk a témákból. - Ahogy elnézem nem éppen a rutinos költözködő fajta vagy... - jegyeztem még meg.
Közben rákanyarodunk a kórház utcára, én lassítok, és egyenesen a földalatti parkolóba járok be, a lehető legközelebb a liftekhez. A parkolási szokásaim kicsit extrémek, de azért sikerül koccanás nélkül fél perc alatt befarolnom.
- Itt is vagyunk, apád az első emeleti sürgősségin van. - jelentem ki, miközben kiszállok és máris a lift hívógombját nyomom meg. Ez ésszerű egy embertől, és hiába mennénk fel hamarabb a lépcsőn, a társadalmi szabályok miatt a "vasbörtönt" kell használni.

Sokkos félvér

Gyorsan beszálltam az autójába, ami egy telepjáró volt, és hát... jobban nézett ki, mint az én roncsom, habár az mellet bármi luxusnak néz ki. Na, de mind egy. Gyorsan beöveztem magam úgy, ahogy kell, valami érthetetlen oknál fogva én nagyon is figyeltem a biztonságra. Talán megszokás nem tudom, de mindig nagyon óvatos vagyok, amire nem feltétlen lenne szükségem.
- Mivel fontos dolgunk van, nem, nem zavar! - Válaszomat egy bólintás követte, majd kinéztem az ablakon. Nem volt rossz idő és az égen is csak néhány felhő volt, ami nekünk nem túlzottan nagy előnyt jelent. Legalább is, ha feltétlenül emberek között kell lennünk, könnyen le is bukhatnánk, ha megállítanának a rendőrök, hacsak Michaelának nincsen valami ereje, ami éppenséggel jó lenne egy ilyen alkalomra.
- Én sem vagyok itt túlzottan rég óta - mondtam neki csak úgy megjegyzésül, de azért amit sikerült kiderítenem, azt elmondom neki. - Nem igazán tudok mit mondani, sok itt a vámpír és a vérfarkas, akikről különböző legendákat mesélnek. Igazán érdekesek! Tényleg! Az emberek kedvesek, és nem nagyképűek, legalább is eddig így jött le. Kicsit olyan mintha megállt volna itt az idő - vallottam be őszintén, hogy mit gondolok az itteni életről és mást amúgy sem nagyon tudtam volna mondani. - Friss a levegő, szép a táj és sok itt a zöld szín. - Tettem még hozzá mosolyogva fél szemmel rá pillantottam, hogy lássam az arcát.
Mindent egybe vetve szeretek ezen a kissé monoton helyen élni, mert bármilyen furcsa is, de a nyugalom egyáltalán nem rossz! Sőt, néha napján jó is. Nem aggódom az itteni élet miatt, csak amiatt, hogy meddig maradhatunk itt. Mivel előbb utóbb feltűnne, hogy én már egy ideje nem is öregszem meg semmi. Se ránc, se őszhajszál még csak görbe hát sem. Szóval, majd kiderül, hogy mi lesz.
A város halvány körvonalai már kezdtek meglátszani a távolba, nemsokára oda érünk, s én pedig egyre idegesebb lettem.

Amilyen pocsék hangulata volt, erős volt a gyanúm, hogy itt még el fog törni Sheryllnél a mécses, de végül csak sikerült megnyugodnia. Eléggé hideg fejjel gondolkozott, látszott rajta, hogy próbálja magát összeszedni, ezért gond nélkül ráálltam, hogy vámpír létére bevigyem a kórházba. Pár percre volt csupán szüksége, hogy visszakapja az igazi énjét, és végre megmutassa, milyen is az, amikor elszánt. Gyorsan átöltözött, majd indulhattunk is. Az autóm rögtön az ajtó előtt állt, így nem kellett a nap miatt sem aggódnom, mivel feltűnően kevés volt ma a felhő. Azért magamban áldottam az eget, hogy ma a terepjáró pártjára álltam. Ez az autó elég gyors, és kibírja az extrém vezetési stílust, amit egy vámpír tud produkálni. Megvártam még beszáll és leköti magát, csak utána tapostam a gázra.
-Elfelejtettem mondani, hogy Port Angelesben van. Ugye nem baj, ha kicsit megszegem a sebességhatárt? - tettem fel a kérdést a biztonság kedvéért, de már magamban eldöntöttem, hogy ha kell hazudok neki, de akkor is 250-nel fogok legalább visszaszáguldani biztonsági okokból. Mondjuk igaz, ami igaz, ez az autó biztosan nem ilyen gyorsaságra lett tervezve, de hihetetlen, mikre nem képesek egyesek, ha uantkoznak. - Majd ne felejtsem el megköszönni apámnak, hogy felturbózta a motorját. - jegyeztem meg magamnak, hiszen igazán hálás lehetek neki érte. Ráadásul rég nem beszéltem vele, és tudom, mennyire képes miattam aggódni.
- Egyébként Sheryll, addig nem mesélnél nekem az életről Forksban? Csak nemrég költöztem ide, és még nem sikerült kiismernem mindent. - teszem fel a kérdést, hogy biztosan eltereljem a gondolatait az esetleges rossz következményektől. Remélem sikerül, és nem a perceket számlálja magában, vagy éppen az apja hátralévő idején gondolkodik. Mindjárt beérünk a városba, onnan már csak két perc a kórház parkolója.

...